Túl Hosszú

„G. Fodor Gábor, a lakonikus bejegyzéseiről ismert kormánypropagandista tavaly januárban írta meg szerteágazó publicisztikai munkásságának talán legrövidebb szövegét. A Katinka című mű tartalmilag összesen ennyiből állt: »Ússz!« Ez még a világklasszis magyar úszólány és extrovertált edző-férje, illetve a Magyar Úszó Szövetség akkoriban örökösnek tűnő elnöke között kibontakozott hidegháború lángra lobbanásának kezdeti időszakában történt. Csakhamar kiderült azonban, hogy a fékezhetetlen agyvelejű GFG ezúttal tévedett. Csatákat nyert ugyan a roppant rutinos túlélőnek joggal tartott Gyárfás Tamás, ám a háborút mégis elveszítette, távoznia kellett a szövetség éléről.

Rengeteg köbméternyi víz lefolyt azóta a Dunán, annyi minden volt, hogy felsorolni sem lenne könnyű, már csak az észszerűségből fakadó terjedelmi korlátok miatt sem. E cikk szempontjából szinte mellékes is, hogy az egyre rohamosabban közelgő budapesti vizes világbajnokságra költött-költendő forintmilliárdok megsokszorozódtak, és hogy a Gyárfás-utód Bienerth Gusztáv máris belebukni látszik a nagy nekirugaszkodásba.

Érdekesebb, hogy Hosszú Katinka és Shane Tusup továbbra sem lankad. Miközben előbbi úszik, mint a güzü – hogy a valóságos güzü milyen viszonyban van a vízzel, ne feszegessük –, addig utóbbi úgy halmozza a konfliktusokat napi-heti rendszerességgel, kizárólag istápoltjáéhoz mérhető szorgalommal, mintha ez lenne az élet értelme. Egyszer olimpiai bajnokokat vagy élemedett korú legendákat küld el a bánatba, másszor edzőtársakba tapos bele már-már fizikailag is, végső soron pedig küzd és küzd mindenkivel, aki szembejön. Enélkül nem létezhet, nemhogy keresi, generálja a konfliktusokat.

A sportolót és edzőjét eredményeik minősítik, mondják hívei.

Egyáltalán nem normális, borzonganak ellenlábasai.

Hogy kinek van igaza – túl azon, hogy valamennyi igaza mindig van mindenkinek –, azt nem olyan egyszerű eldönteni hasonló esetekben. Aki ennyire jelen van, és ennyire intenzíven van jelen, az jelenséggé válik. Hosszú Katinka immár nem pusztán egy fantasztikus teljesítményekre képes sportoló, akit az általa megszerzett aranyérmek tesznek szerethetővé és szeretendővé, hanem egy brand, amely a dollárszázezrek gyarapítására is szolgál. Shane Tusup sem csupán egy karizmatikus tréner – hanem tőrőlmetszett üzletember is. Nem is biztos, hogy másod-, könnyen lehet, hogy elsősorban.

Ezért óhatatlanul ambivalenssé válik a szemlélő viszonya.

Amikor Egerszegi Krisztina, Kovács Ágnes vagy Cseh László úszott, minden egyértelműnek tűnt. A sztori azokról a kétszáz vagy négyszáz méterekről szólt, amelyeket teljesítettek a vb-ken és az olimpiákon, és arról, hogy megszólal-e a magyar himnusz a végén. Most minden bonyolultabb – és erről konkrétan maguk a főszereplők tehetnek.

A legfrissebb műbalhé okán merengek épp erről. A nemzetközi szövetség, a FINA úgy döntött, a jövőben egy sportoló maximum négyszer állhat rajthoz egy-egy Világkupa-versenyen. Hosszú Katinka tüstént kiakadt a hivatalos közösségi oldalán. »Így sikerült biztosítani, hogy nem úszhatok és nyerhetek annyit idén... de mást nem« – háborog. Az eredeti bejegyzésben nem mondja, de kommentre válaszolva világossá teszi: a döntést Gyárfás Tamás FINA-alelnök kicsinyes bosszújának tekinti.

Hogy valóban felmerül-e ilyesmi, fogalmam sincs. Ha igen, az szomorú. Ami ellenben tény: Hosszú a 2016-os Világkupa-sorozat kilenc állomásán összesen 103 érmet nyert. Ebből 73 volt arany, az összkeresete így 110 millió forintra rúgott, plusz a széria legjobbjaként a 100 ezer dolláros, azaz 28 millió forintos különdíjat is megkapta. Akárhogy számolom: kilencszer négy harminchat. Azaz 36. A 2017-es sorozatban 103 érem nem lesz. A Hosszú–Tusup páros vonatkozó bevétele felével-kétharmadával csökkenhet.

Ki lenne boldog ezek után?

Leszámítva azokat, akik az istennő hiányában esetleg így jutnak több esélyhez?

A bisznisz az biznisz.

És arról még nem is beszéltünk, hogy elemzők szerint a Tusup-féle módszer alapvető eleme a sok-sok-sok versenyzés a rengeteg fárasztó, unalmas, magányos edzés helyett.

A Hosszú-háborúnak tehát muszáj folytatódnia. Akár világháború is lehet belőle. Hogy ez is nyerhető-e, menet közben kiderül. Akit érdekel, figyeljen oda a fejleményekre.

Aki viszont szurkolni szeretne elsősorban – mondjuk nyár közepén, Budapesten is –, az ne figyeljen. Az figyelje az úszókat. Ahogy úsznak a medencében. Szépen, gyorsan, fiatalon. Hátha himnusz is lesz néhányszor. Azt beszélik, hogy mégiscsak és még mindig az számít igazán. Azt szeretik mindenekelőtt a magyar emberek.”