A változás momentuma

„A legfőbb kérdés a párttá alakuló Momentum mozgalom kapcsán az, hogy két hónap alatt hogy juthatott az ismeretlenségből két százalék körüli pártkezdeménnyé és országos politikát formáló tényezővé ez a pár tucat huszonéves fiatal? Hogy voltak képesek ilyen mélyen behatolni a hazai politika ellenzéki terébe, miközben azt olyan »sztárok« uralják, mint Gyurcsány Ferenc és Vágó István, Molnár Gyula és Szanyi Tibor?

Három egyszerű megfejtés a valóságról: a momentumosok egyrészt felismerték, hogy annak a hazug mítosznak, amit a hazai politikai elit Rákosi óta ápol, mely szerint a magyar egy sportnemzet, mely szerint bármilyen szarul is élünk, az olimpiai aranyaktól gazdagabbak vagyunk, mely szerint a világ tisztel minket, mert alig jegyzett sportágakban kiemelkedően teljesítünk, lassan lejár a szavatossága. Aki itt körbenéz, az egy depressziós országot lát, ahol a politikusok kivéreztetik a tömegsportot és az egészségügyet, miközben évtizedeken át súlyos milliárdokat pumpálnak az élsportba, és nyomorítanak meg gyermekeket az aranyakért folytatott kegyetlen küzdelemben. A hagyományos ellenzék pártjai úgy gondolták, nem lehet szembe menni azzal, hogy Szilágyi Áron, Kozák Danuta és Kemény Dénes óriásplakátok tízezrein mondják el, hogy a budapesti olimpia milyen jó is lesz nekik. Hiszen a milliárdos támogatásokkal, a tízmilliós prémiumokkal meg az őket életük végéig megillető járadékokkal még nem kaptak eleget ettől a legatyásodott és számtalanszor lerabolt, társadalomnak nyomokban sem látszó, önképzavaros tömegtől. A baloldali pártok jól ismerik a választóikat – maguk is évtizedes viszonylatban hülyítették őket a csodásan csillogó olimpiai aranyakkal, ünnepelték a sportolókat, a szurkolókat és önmagukat, miközben töretlenül rohadt szét alattuk az ország. Ma már látjuk, hogy a magyarok többségének szemében többé nem mindent vivő kártya az olimpia. Már nem lehet vele nemi erőszakot eltussolni, és egyre kevésbé lehet erre hivatkozva ezermilliárdokat elkölteni. A Momentum mozgalom tagjai felismerték ezt.

Másrészt a Momentum szakított az elmúlt harminc év hagyatékával, amelynek jegyében minden politikai ügyet szimbolikussá kell tenni. Megengedték maguknak azt a luxust, hogy logikus érveket soroljanak, hogy kivételesen ne az indulatokra, hanem a józanságra apelláljanak. Ez polgári politika. Nem karaktergyilkosság, nem nárcisztikus megmondás, és nem szociális uszítás áll a középpontjában, hanem józan hazafiság. A hagyományos ellenzék képtelen volt mit kezdeni ezzel az üggyel, hiszen ők soha semmilyen csoport vágyaira nem mondtak még nemet, épp ellenkezőleg: mindig többet és többet követeltek. A baloldal politikája jó ideje nem hiteles, mert mindig mindenkit meg akar vesztegetni a közösből. Csakhogy ezt ma már Orbán Viktor sokkal jobban csinálja. Ő az új Kádár, aki az ország legeldugottabb zugába is eljuttat egy tál krumplilevest – és mindenkit bevon ebbe a nagy, korrupt játékba. Ebből hitelesen csak az léphet ki, aki végre levág egy szent tehenet – és az élsport egy ilyen szent tehén. A következő meg lehetne az, hogy nem minden nyugdíjasnak jár az emelés vagy az ingyen bérlet – csak azoknak, akik rászorulnak.

Harmadrészt a Momentum mozgalom tagjaiban volt annyi tökösség, hogy beleálljanak az aláírásgyűjtésbe, azt kockáztatva ezzel, hogy nevetségessé válnak. A milliárdokból gazdálkodó, képviselők százaival és párttagok ezreivel rendelkező baloldali pártok csak sunyítottak. Az elmúlt három évben az ellenzék képtelen volt a korrupción kívül bármilyen érdemleges témát a közbeszédbe emelni, a mögöttük lévő hatalmas infrastruktúrát egymás mocskolására használták, miközben csakis arra ügyeltek, nehogy véletlenül új szereplők jelenjenek meg a kondér körül. Most mégis megtörtént: néhány fiatal a kondér mellé került.

Természetesen megpróbálják majd őket is a polgárháború fogalmi keretei közé betuszkolni. És nem az a kérdés, hogy ezek a momentumosok akkor most vajon balosok, liberálisok, vagy konzervatívok-e, hanem az, hogy mennyiben liberálisok, szociálisan mennyire érzékenyek, és milyen mértékben értékkonzervatívok. Mindenesetre az, hogy pragmatikusan állnak a közéleti problémákhoz, az, hogy nem a huszadik századi ideológiák valamelyikét veszik magukra, hanem új identitást építenek, továbbá az, hogy rendszerkritikát gyakorolnak, tagadhatatlanul nagyon menő. Ez a jövő. Hogy aztán ezzel a politikával ők lesznek-e majd sikeresek, vagy húsz év múlva valaki más, az talán nem mindegy, de már önmagában jó hír, hogy nyolc évvel az LMP után újabb politikai mozgalom indul el a polgári centrumból. Ezek a pártok lehet, hogy elhalnak majd, a bennük politizáló értelmiségieknek azonban nem lesz többé elég keresztényekre és zsidókra, demokratákra és nácikra, melósokra és burzsujokra, nemzetiekre és kommunistákra, hazafiakra és hazaárulókra osztani a társadalmat. Nem akarnak polgárháborús lövészárkokban megdögleni, nem akarnak tovább a huszadik században élni. Jelenleg ez a legjobb esélyünk az Orbánokkal és a Gyurcsányokkal szemben. Nincs gránitba vésve, hogy csakis veszélyes szociopaták és bűnözők irányíthatják Magyarországot. Előbb-utóbb bukni fognak. Ha itt lenne még az a hétszázezer magyar, akit elüldöztek, ez nyilván gyorsabban menne, a legitimitásuk, a rendszerük és a hazugságaik azonban lassan így is, úgy is elkopnak, s jönnek azok a nemzedékek, melyek tagjai újra megpróbálják majd magasba emelni a szabadság, a polgárosodás és a szolidaritás zászlóit. Azokat a zászlókat, amelyeket az elmúlt évtizedekben nem pusztán a sárba vetett, de meg is taposott a rendszerváltók nemzedéke.

Bennem nincs messiás-várás a Momentum kapcsán. Hiba volna messiásokat keresni bennük. Nem a politika, és nem politikusok fogják megváltani Magyarországot – épp ellenkezőleg: ha végre megszűnik ez a fajta igény, és általánossá válnak a polgári normák, a magyar ember végre úgy tekint majd a politikusokra, mint bizonyos ügyek intézőire, akik a nevében eljárnak, s akik ha rosszul dolgoznak, el lesznek zavarva. És jogosan zavarják majd el mindazokat, akik messiást játszanak, ám a Golgota hegy helyett a Budavári Palota felé menetelnek, akik csak romokat és megtört lelkeket hagynak maguk mögött. Jöjjenek új emberek, adjunk esélyt új struktúráknak és  új gondolatoknak! Nem azzal, hogy kapásból rájuk szavazunk, hanem azzal, hogy jóindulattal hallgatjuk meg őket, hogy nem arra figyelünk, mennyire szolgálják ki a fóbiáinkat, a kényszereinket és az előítéleteinket, hanem próbáljuk megérteni, mit akarnak, min és miként változtatnának. Fogadjuk el, ha másképp gondolkodnak, fogadjuk el, ha számos téren nem értünk velük egyet! Más nemzedék ők, egy ma még nem létező politikai kultúra gyermekei. Nagy kár volna őket is elcseszni az elmúlt húsz év frusztráltságával, romlottságával és gyűlölködésével.”