A legvidámabb Magyarország

„Ezúton szeretném – egyszer s mindenkorra – felhívni a figyelmet arra, hogy Magyarország egyáltalán nem volt vidám hely a Kádár-korszakban. Mi mindig, amikor a nyolcvanas években sikerült átvergődnünk azon a rohadék határon keresztül, hatalmasakat csodálkoztunk, hogy itt mennyit nyavalyognak a magyar emberek. Holott sokkal-sokkal jobb dolguk volt nekik, mint nekünk odaát! Tele voltak a boltok. Mindenkinek volt munkája, fizetése, szép lakása, autója, a kocsmákban finom sört csapoltak. Nekünk egy mosógépre vagy egy szobabútorra is éveket kellett várnunk az előjegyzés után, és a sör is poshadt volt mindig. Tenyerén hordozza ezeket a magyarokat a szisztéma, dohogtunk magunkban, és mégsem elég jó nekik.

Túlkarikírozom ezt most, természetesen. Ám a lényeg a következő: a vidámság abban a közhelyben nem jókedvet jelentett, csak valamivel több szabadságot – utazásban, vállalkozásban, szóban –, és elérhetőbb javakat. Ám a több sem feltétlenül elég, így mindez semmit sem jelenthetett mondjuk az öngyilkos-statisztikák szempontjából. Az irodalom és a film sem látta tőle szebb színben a jelent és a jövőt. A magyar embereket sem akadályozta meg semmi abban, hogy a Nyugatot még szebbnek lássák. A mi Nyugatunk Magyarország volt, a magyarországiaké az igazi Nyugat. Így megy ez. A szabadság még több szabadságot kíván, az elérhető maximuma a 100 százalék, miközben a javak meglévő mennyisége sem elegendő soha. (…)

Sokan, akiket érdekel a politika, hallottak az alábbiakról. A 2002-es bukás után a párt készíttetett egy nagyszabású felmérést a magyar társadalom általános állapotáról. Arra voltak kíváncsiak, hogy mit szeretnek, mit gyűlölnek, mit szeretnének az emberek. Hogy mit várnak a politikától, a hatalomtól. A válaszokból az derült ki – legalábbis így szól a sztori –, hogy a magyar emberek évtizedek óta semmit sem változtak. Hiába múlt el lassan egy emberöltő, pontosan olyanok, mint Kádár idejében. Miközben szabadon szeretnének fogyasztani, és nem szeretnék, ha bárki is a szájukra csapna szavaik miatt, szeretnék azt is, hogy gondoskodjanak róluk, és hogy megvédjék őket, ha baj van.

Ha innen nézvést végigvesszük, mi minden történt hat év alatt, láthatjuk: a kormány a helyén van. Nem bánja, ha fogyasztunk, hagyja, hogy makogjunk-barcogjunk, gondoskodik rólunk, és kész megvédeni bennünket a maga által kiszínezett fenyegetésektől is.

Arról soha nem volt szó – talán abban a legendás-anekdotikus felmérésben sem –, hogy ezenközben mindenáron vidámak is óhajtanának lenni a magyar emberek. Mondom, a vidámság a barakk óta mást jelent. A magánmókázást amúgy nem tiltotta be senki – ahogy régen, úgy most sem –, így aki bír, egyelőre szólózhat kedvére.”