Ellenforradalmakról és világvégekről − Nyirkos Tamás könyvei

Középkori történeti misztika és francia ellenforradalmárok: Nyirkos Tamás filozófusnak, a Pázmány tanárának specialitása a félremagyarázott gondolkodók újratárgyalása és rehabilitálása. Két újabb könyvéről olvashatják most recenziónkat.

Az ellenforradalom szóról leginkább Biszku Béla 1956-ról alkotott véleménye jut eszünkbe mostanában – s Biszku véleményén fel vagyunk háborodva, pedig a helyzet az, hogy Biszkunak akár igazat is adhatnánk, ha vele ellentétben megtanulnánk pozitívan értékelni az ellenforradalom fogalmát. Ez azonban nehezen megy addig, amíg nem tudjuk, mi is az ellenforradalom − azon túl, hogy a kommunisták által osztogatott címke.

„Az ellenforradalom nem ellentétes forradalom, hanem a forradalom ellentéte” – határozta meg a szóban forgó kifejezést Joseph de Maistre, akinél illetékesebbet nem is találhatnánk a kérdésben. Az ellenforradalom kifejezést azonban nem ő találta ki – mint arra a francia ellenforradalmárokról írt, jelen írásban bemutatandó kötet szerzője, Nyirkos Tamás, a Pázmány filozófiatanára kifejtette azt nemrégen egy, a fogalomról szóló kocsmaszemináriumon. A forradalmárok találták ki, akik – mint a későbbi, belső reakciótól rettegő kommunisták – minden árnyas utcasarok mögött sötétben bujkáló ellenforradalmárokat sejtettek. Mígnem aztán amikor a forradalom ellenfelei tényleg elkezdtek szervezkedni, már csak dacból is felvállalták a jelzőt.

*

Joseph de Maistre

„Az” ellenforradalmárok a francia forradalom ellenzőinek kiemelkedő gondolkodói voltak: közülük a legismertebb de Maistre; s őt követi ismertségben Louis de Bonald. A romantika egyik megalapítójáról, René Chateaubriandról már kevesebben tudják, hogy ő is az „ötösfogathoz” tartozott, Felicité de Lamennais-t inkább a szociálisan érzékeny, „liberális” katolicizmus előfutárának tekintik, pedig ellenforradalmárként kezdte, Pierre-Simon Ballanche pedig alighanem teljesen ismeretlen a hazai közönségnek.

De Maistre és de Bonald fontosabb írásainak részletei ugyan szerepelnek Kontler László legendás, osirises, gyűjtők által nagy becsben tartott Konzervativizmus szöveggyűjteményében, ezt leszámítva azonban elég gyér a róluk szóló és tőlük fordított irodalom. Ennek oka pedig alighanem megítélésük: az itthon talán Ludassy Máriától eredeztethető álláspont szerint: „angolszáz konzervativizmus – jó; kontinentális konzervativizmus – rossz”.

A filozófiaprofesszor A trón, az oltár és az emberi jogok – Katolikus és liberális gondolkodók a restauráció korabeli Franciaországban című kötetében mutatta be annak idején informatívan, ám igen rossz színben de Maistre-éket. Nemzetközi szinten a Ludassyra is nagy hatást gyakorló Isaiah Berlin terjesztette el de Maistre-ről, hogy a vér és a hóhér mániákusa lett volna, holott több tízezer oldalra tehető életművében csak alig negyven oldal foglalkozik ilyen témával. Mindenesetre sokan Maistre-éket tartják a fasizmus és a már tekintélyuralmi rendszerek előfutárának, valamint eszerint ők volnának az intolerancia s a megkövesedett középkori nézetek haladáshoz felzárkózni nem tudó, felejthető védőbástyái.

Nyirkos Tamás filozófus kötetéből az derül ki: akik egyáltalán ismerik e derék franciák nevét, azok is téves képet alkottak róluk. A középkorhoz ugyanis nem sok közük van, inkább a kora-újkori szuverenitás-elméletek vallói, a történelem és a hagyomány felmagasztalói – márpedig a középkor ahistorikus szemléletében a történelemnek nem sok helye volt, s a historista szemlélet az ellenforradalmárok számára fontos katolikus egyház szempontjából is veszélyesen eretnekség-gyanúsnak bizonyult.

Nyirkos Tamás, aki röviden bemutatja az öt személyiség életét, majd nézeteiket elemzi, s végül iskolázottságukat próbálja feltárni, amellett érvel meggyőző erővel: de Maistre-ék tulajdonképpen az angolszász konzervativizmus atyjának tekintett Edmund Burke-höz hasonlatos, mérsékelt, szabadelvű monarchisták voltak, s a konzervativizmus angolszász, illetve kontinentális változata közt sokkal több a közös pont, mint az ellentét. Arról nem is beszélve, hogy maga a „konzervatív” kifejezés is a franciák találmánya (de Bonald „találta fel”, és Chateaubriand használta először restauráció-párti lapja, a Le Conservateur címeként 1818-ban), így aztán bajos volna kizárásuk a konzervatív panteonból. Ezért azoknak, akik igazán meg akarják érteni a konzervativizmus eszmevilágát, megkerülhetetlen Nyirkos Tamás rövid munkája.

*

Fiorei Joachim

Látszólag távol áll a franciáktól Nyirkos Tamás új kötete, a Bevezetés a világvégéhez – Joachim apát történelmi misztikája. Összeköti azonban a műveket két aspektus is: mindkettő félreértett-félremagyarázott gondolkodókról szól, s mindkettőben központi szerepet játszik a történelem fogalma. Az ellenforradalmárokról az derül ki, hogy egyáltalán nem voltak fasiszták és nem voltak az ancién regime 1789 előtti formájában való visszaállításának hívei; leegyszerűsítve: nem voltak annyira reakciósok, mint ma sokan gondolják (már azok közül, akik egyáltalán tudnak róluk). Joachim apátról viszont az derül ki: egyáltalán nem volt olyan progresszív, mint azt egyesek gondolják; ugyanakkor hatása Hegelig, Marxig, sőt Fukuyamáig kimutatható.

A 13. században élt Fiorei Joachimról ma annyit tud az érdeklődő közvélemény, hogy három korszakra osztotta a történelmet: az Atya, a Fiú és a Szentlélek korszakára, amelyekből – mit tesz Isten – épp az ő korában köszönt be a harmadik korszak, amelyben nem lesz már szükség olyan intézményekre, mint az egyház. Mi sem állt távolabb ugyanakkor a „békés calabriai apát”-tól, aki – mint Nyirkos rámutat – inkább három statusról, állapotról írt. De ne szaladjunk ennyire előre.

Mint Nyirkos rámutat: a jövendőmondás posztmodern korunkban is épp olyan népszerű, mint bármikor a történelemben. Az idő kérdése ma is fontos, a haladás történelemszemlélete pedig nem jöhetett volna létre a kereszténység lineáris történelemszemlélete nélkül – amely azonban nem vonta magával a haladáshitet. A kereszténységen kívül ugyanis a ciklikus időszemlélet az általános.

Ugyanakkor „az ősi mítoszok ciklikus idejében” a (poszt)modern ember képtelen hinni, „bármit is hord össze egyébként az archaikus filozófiák iránti romantikus szimpátiájáról”. Annak ellenére így van ez, hogy „a ciklikus felfogásról úgy látszik, hogy pszichológiai értelemben nagyon is kézenfekvő”, tekintve a nappalok és éjszakák, az évszakok és évek váltakozásait, az „agráridőt”, illetve az uralkodók halálát és az új uralkodó trónra léptét. Ami természetfeletti magyarázatra szorul, az Nyirkos Tamás szerint „éppen az ettől való eltérés”, ami a zsidóság teremtő Istenről alkotott elképzelésének köszönhető.

A ciklikus időfelfogást azonban nem törölte el pikk-pakk a kereszténység: „az időt minden agrártársadalom a természet ritmusa szerint határozza meg”, és „ez a természeti-csillagászati időbeosztáson alapuló »agráridő« a keresztény liturgikus évnek is alapjául szolgált” – utóbbi azonban nincs ellentmondásban a lineáris időfelfogással, mivel „a liturgikus év ciklusai nem egyszerű ismétlődések, hanem az egyenes vonalú üdvtörténet egyszeri eseményeire való emlékezés alkalmai”.

*

Mircea Eliade

Nyirkos ugyan nem utal rá, de szorosan kapcsolódik ide Mircea Eliade nagyszerű munkája, Az örök visszatérés mítosza is, amelyben a román valláskutató úgyszintén kijelenti, hogy a ciklikus időfelfogás a történelem (vagy inkább: a történések) esetlegességei, viharai elleni pszichológiai védekezés is egyben, s „Európa hagyományos paraszti társadalmai mai napig ezzel vigasztalják magukat, és makacsul ragaszkodnak történelemellenes felfogásukhoz”.

Ezzel együtt már Szent Ágoston leszögezte, hogy szerinte a két felfogás összeegyeztethetetlen. Az augusztiniánus időszemlélet szerint „az idő véges és egyenes”, „korszakokra tagolódik ugyan, de a jövőben már nem várhatunk újabbakat”, és „a korszakok váltakozás soha nem emberi erőfeszítés eredménye volt, hanem Isten akaratának megnyilvánulása”. Joachim csak a második tétel második felét vitatta, de ez is elég volt arra, hogy új történelemfilozófiával rukkoljon elő. Joachim „őszintén hitt abban, hogy isteni nézőpontból képes szemlélni a történelmet”, ugyanakkor nem volt semmilyen utópikus politikai programja, nem tervezgette a „feudális rend” bukását és egyházreformról sem álmodozott. Utóbbi feltételezés „emeletes ostobaság”, Joachim nem került szembe az egyházzal, csak halála után vették elő a követői tanai miatt gyanúsnak tűnő írásait.

A három korszakról szóló elmélete igazából három állapotról szól: a harmadik állapotban benne rejlik az első kettő, s forradalmi átmenetekről sincs szó, a változást pedig nem az emberek kezdeményezik, hanem Isten műve, ami az emberi szándékoktól függetlenül is bekövetkezik. Nyirkos szerint egyetlenegy szempontból forradalmi Joachim felfogása: hogy historizálja a Szentháromságot és a kinyilatkoztatást, de csak annyira, hogy még a hagyományos szemléleten belül marad. Ezzel együtt Joachim „minden óvatossága dacára” megjövendölt egy olyan új státuszt, „amelyhez hasonlót a korábbi szerzők nem ismertek”.

Vajon lehet-e ezt az új állapotot társadalmi utópiának tekinteni? Bajosan: Joachim új statusa hierarchikus, nincs benne szétválasztva állam és egyház, társadalom és vallás mint külön szféra. Elképzelése „örököse annak a hagyománynak, amely Szent Benedek óta létezik”. A Benedek-féle szerzetesi regula pedig annyiban lett utópikus gondolatok táptalaja, amennyiben egy ideális társadalom számára akartak a kolostori működésből levonni gazdasági-politikai szabályokat. Az egyenlőségelvű és demokratikus utópiákhoz azonban – mutat rá a szerző – sem Benedeknek, sem Joachimnak nincs köze.

***

Nyirkos Tamás: Az ötfejű sas. Teológia és politika, a francia ellenforradalomban. Attraktor, Máriabesnyő, 2014.;

Nyirkos Tamás: Bevezetés a világvégéhez – Joachim apát történelmi misztikája. Attraktor, Máriabesnyő, 2015.