„Tömegsír, egyetlen testtel. Magyarország, én így szeretlek.
A várakozásra visszatérve, kénytelen vagyok leszögezni, hogy gyakorlatilag senki sem tudja, mire várunk, mint ahogy nem tudtuk régen sem, de a Kiegyezés óta egészen biztosan. Nem. Felmerül ugyan annak lehetősége, hogy az egykori nagyszerű és hősies idők visszatérnek, mint ahogy a csodálatos új lehetőségek korszaka is befigyel néha, azonban rutinos magyarként tisztában kell lennünk azzal, hogy nem. Nem.
Nyilván nem én vagyok a Titanic hegedűse, mert ilyenkor is elsősorban magamra gondolok, magamat szórakoztatom, de félszemmel mindig az időjárás-jelentést nézem, mert nem akarom, hogy elkapjon a jégeső, de bármennyire is élvezem ezt a perverz helyzetet, ezt az egyre butább és egyre agresszívabb süllyedést, amit szeretett hazám produkál, majd hülye leszek vele együtt süllyedni el.
Belegondolni is borzongató, milyen lett volna ez az ország, ha itthon maradnak, akik elmentek, ha Bartók, Márai, Teller és Méhes, Vető, Molnár Gergely országa lennénk. Ha egy olyan ország lennénk, ahol ezeknek az embereknek jó lenne, ahol érdemes lenne maradni. Nem kizárólagosan, tehát nem csak nekik, nekünk lenne jó, hanem mindenkinek, mert ahol a nyitott, értelmes, kulturált embereknek jó élni, ott a buta náciknak sem rossz, éppen ez egy normális haza lényege, hogy minél jobb azoknak, akik látják és művelik a jövőt, annál jobb lesz azoknak is, akik sötétek, akár a föld, még akkor is, ha panaszkodnak, hiszen ők azt akarják, hogy csak nekik legyen jó, mert korlátolt türhők, azonban egy ilyen országban csak legyintünk rájuk, hagyjuk, hadd masírozzanak, hadd énekeljenek menetelve a köztereken, mert szánalmat kelteni mindenkinek alkotmányos joga.
De nem. Magyarország időről időre elüldözi a normális polgárait, hogy a suttyóknak jobb legyen, azonban nekik semmi sem elég. Panaszkodni fognak, hogy mindenki liberális, kommunista, buzi, zsidó, gordonkaművész és filológus, és ez neki nem jó, mert zavarják a gyúrásban a sok gondolkodással, meg a létezéssel.”