A rendszer ellenzéke

„Tölgyessy Péter a Figyelőnek az év elején azt nyilatkozta, hogy bár retorikailag az összes ellenzéki párt rendszertagadó erő, helyzetük, viselkedésük alapján inkább a Fidesz rendszerét építő oppozícióról érdemes beszélni. Én úgy vélem, onnantól lavírozta magát ebbe a csapdahelyzetbe az ellenzék jó része, amikor az alkotmányozás bojkottja mellett döntött. Való igaz: a Fidesz gátlások nélkül élt nagyarányú felhatalmazásával, s nem válogat az eszközökben, ha át akarja vinni az akaratát, ám az ellenzéknek mégiscsak az a feladata, hogy kisebbségben is érveljen az igaza mellett. S ha a kormánytöbbséget általában nem is tudja, a választókat próbálja meggyőzni álláspontja helyességéről. Így mutathat fel alternatívát. A kivonulás semmire sem megoldás, ráadásul olyan üzenete is van, hogy az adott párt magára hagyja azokat, akik rá szavaztak. Nem ördögtől való, ha a kormány alkotmányos felhatalmazást kér egy elképzelt terrorveszélyhelyzet megfelelő kezelésére. Ahogyan az sem, ha az ellenzék garanciákhoz köti a támogatását: ne lehessen visszaélni a rendkívüli jogrend adta lehetőségekkel. Erről lehet, kell is egyezkedni; nem lehet diktatórikus kormányzásról beszélni, majd nem élni az egyeztetés lehetőségével. Mintha árulás lenne szóba állni a törvényes kormánnyal.

Ha a parlamenti ellenzék egy része megmarad a teljes elutasítás és a kormányoldaltól való elzárkózás politikájánál, ha nem lép túl a szellemi erőfeszítést nem igénylő panaszkultúrán, sérelmi politizáláson, úgy képviselői az »Orbán-rezsim« ösztöndíjasai maradnak. A politika fáradságos, kemény munka; ezt akarja megspórolni például az az ellenzéki erő, amelyik akkor sem tárgyal, amikor lenne miről egyezkednie. Csakhogy a retorika, a kemény szavak nem mozdítanak ki a súlytalanság állapotából.”