A német kancelláré a történelmi felelősség

„És immár ismét helyben vagyunk. Németország ma számos problémával küszködik, a bevándorlók áradata, a Volkswagen–botrányok a lassuló gazdasággal, sőt egy belpolitikailag igencsak meggyengült kancellárral, aki jelenleg Európa tényleges vezetője is egyben. Ami most a legkevésbé kell nekik, az a náci múlt bármilyen szintű megjelenése. Angela Merkel betegesen irtózik attól, hogy bármilyen szubkultúrával konfrontálódjon, és mereven elutasította a nürnbergi polgármester kezdeményezését, habár szövetségi szinten nem sokat tehet ellene. Volt olyan ötlet is, hogy mivel itt egy óriási területről van szó, esetleg menekülttáborokat is építhetnének a helyszínen, de ezt a többség szintén elvetette, habár az lett volna a sors különleges iróniája, ha azt a helyet, ahol az SS parádézott egykoron, most afganisztáni menekültek birtokolnák. Így a karbantartás egyelőre nem kezdődött el – a felújítás szót meg sem volt szabad említeni –, és a tér továbbra is olyan, mint eddig: hatalmas, néma, elhagyatott, és saját történelme súlyától roskadozik.

A német társadalomba generációkon át azt sulykolták, hogy apáik és dédapáik bűneiért a következő generációk is felelősséggel tartoznak. Ezen a kollektív bűntudaton úgy próbáltak enyhíteni, hogy meghirdették a teljes tolerancia és multikultúra elvét, országuk kapuit szélesre tárták, először a volt Jugoszláviából érkezett vendégmunkások, majd a törökök százezrei előtt. De a vezekléshez még ez sem volt elég. Az amerikai író–történész, Daniel Goldhagen egyik írásában nem kevesebbet állított, mint hogy a fasizmus eszméje genetikailag van kódolva a német tudatalattiban. Ez nyilván erős szerzői túlzás, de nem változtat azon a tényen, hogy újabb és újabb muzulmán tíz– és százezrek várakoznak bebocsátásra a német földi paradicsomba.

Megtehetik–e vajon Goethe utódai, hogy lezárják határaikat, hogy ezáltal ismét elítélje őket a történelem, vagy ha nem zárják le, akkor országuk – és egyúttal Európa – végzete is megpecsételődik? Mindkét esetben Németországé a történelmi felelősség, azonban a máig ható kollektív bűntudat egyszerűen nem lehet Európa létének vagy nemlétének záloga. Ki kell végre mondani, hogy közös túlélésünknek csak egyetlen garanciája van: védenünk kell, ami a miénk, az pedig a nyugati civilizáció és a kereszténység.”