A következő négy év emlékműve?

„Önmérséklet nélkül nincs normális politikai kultúra: csak végletek léteznek, a politikai ellenfél (sőt néha a társadalom egy része is) ellenség marad. Egy ilyen politikai térben senki nem tud gesztusokat tenni, mivel azt gondolja, hogy ez gyengeségéről tesz tanúbizonyságot. A gesztusok a politikában azonban sosem a gyengeséget jelzik, hanem a felek kompromisszumkészségéről adnak hírt, és ezért a politikai közösség vitán alapuló együttműködéséhez nélkülözhetetlenek.

Ha elvárásként fogalmazódik meg, hogy gratuláljanak a győzelemhez, akkor a győztesnek is be kell tartania bizonyos íratlan viselkedési normákat. Pláne, ha olyan érzékeny kérdésről van szó, mint amilyen például a német megszállás és a zsidó holokauszt kérdése. Finoman szólva is több mint barátságtalan lépés a 2/3-os győzelem másnapján munkagépeket rendelni a vitatott emlékmű építési területére úgy, hogy a megszakadt párbeszéd újrakezdéséről még szó sem esett. Egy levél a párbeszéd újrakezdésének szándékaként és a markológépek csendje legalább nem élezte volna tovább ezt a sokak érzékenységét sértő helyzetet. És itt még nem az emlékmű koncepciójáról, esztétikai minőségéről vagy leegyszerűsített szimbolikájáról van szó. Hanem arról, hogy vannak olyan kérdések, amelyeket nem illik erőből megoldani. (...)

Nem tagadjuk, hogy van helye az erőpolitikának: sok eredmény, amit az előző ciklusban elért a kormányzat, egészen biztosan ennek a határozott kiállásának köszönhető. De vannak alkalmak, amikor érdemes nagyvonalúnak lenni. Ha a politikai kultúra minőségi kérdésétől még el is tekintenénk (mint ahogy nem tesszük), és pusztán haszonelvűen közelítenénk meg a dolgot, akkor is azt mondhatjuk: bizonyos esetekben politikailag is kifizetődőbb nagyvonalúnak lenni. A szimbolikus ügyek egy része pontosan ilyen.”