„A kijevi gyors
Természetesen mint minden valamirevaló világforradalmi aktivitás, – legalábbis teoretikusai szerint – ez az ideológiai összecsapás sem áll majd meg az ukrán határnál. A rangos amerikai külpolitikai magazin, a Foreign Affairs friss cikke máris arra figyelmeztet, hogy néhány kelet-európai ország »olyan kormányzati modell felé halad, amely Vlagyimir Putyinéra emlékeztet«. Kijelölve ezzel az újabb harctereket. A cikk ezzel a mondattal zárul:
»Huszonöt évvel később a régióban élőknek óvniuk kell forradalmaik örökségét, ismét hasonló eltökéltségről tanúbizonyságot téve — és megakadályozva az Orbán-féle populistákat abban, hogy ellorozzák [ezeket a forradalmakat].«
Ez nem kevesebb, mint a tüntetők utcára szólítása Magyarországon is. A képlet világos: a kelet-európai demokráciák félrecsúszását vagy weimarizálódását (Csehország), a »színes« forradalmi tűz felélesztése akadályozhatja meg az Unió keleti felén. Ez lesz tehát a kijevi gyors, és az amerikai külpolitikai establishment egy része nem leplezi, szívesen látná, ha ez a vonat befutna Budapestre is.
A probléma persze az, hogy itt 1989-ben nem volt forradalom. Nem tetszettünk csinálni. Ezért szolgálhatott ez a Tóth nevű hadnagy is a rendszerváltást követően a tapolcai rendőrségen. A hideg háborúnak azonban huszonöt éve vége.
A rendszerváltás mint akarat és képzet
Most néhányan megpróbálják elmagyarázni, hogy ez illúzió. A gond ezzel az állásponttal pont az, mint ami a hasonló filozófiai rendszerekkel gond szokott lenni: a világ nemlétezéséről és tűnékenységéről akotott képzeteink azonnal összeomlanak, mihelyst belelépünk egy rozsdás szögbe.
Ha kidobjuk az elmúlt huszonöt év történéseit Kelet-Európában, nem vagyunk hajlandóak szembenézni azzal sem, hogy a magyar rendszerváltás sem éppen sikertörténet, és ebben a nyugat felelőssége, amely a demokrácia terjesztése alatt a kilencvenes években elsősorban piacszerzést értett, elévülhetetlen.
Az ideológiai küzdelmet láttatók szerint azonban jelenleg is a szabad világ és a gonosz birodalma csap össze.(Hogy Ukrajnában a korrupció és kilátástalanság esetleg oldalfüggetlen és nem ideológiai természetű, ez a lehetőség nem sok nyomot hagy ezekben az írásokban.) Ami hatásos üdvtörténet, és korunk legnépszerűbb vallásának, a Csillagok háborújának mitológiai rendszerével is tökéletesen leírható.
Ez a posztmodern politika: információ nem szükséges hozzá, csak asszociáció. Timosenkó Majdanra való visszatérése után például a nyugati lapok cikkei alatt a hozzászólásokat és a facebookos kommenteket olvasva gyakran találkoztam a megjegyzéssel: »Leia hercegnő«! Amely nem csak a politikus asszony hajviseletére utalt, hanem arra is, hogy e film — amelynek műanyag figurái immár megannyi lakás házi szentélyében ott állnak — korunkban kozmológiai-politikai magyarázó erővé emelkedett. Illetve arra, hogy a tudatlanság tényleg hatalom.
Atlantisták és putyinisták, avagy az egybites világkép
Természetesen így nem csak Ukrajna csatatér, hanem a média is: orosz vezetőnek talán Sztálin óta nem volt olyan rossz sajtója nyugaton, mint most Putyinnak, aki a diktatórikus eszközökkel kormányzó államférfi mintaképévé vált.
Félreértés ne essék: én nem szeretnék Putyin Oroszországában élni. De egy olyanban sem, ahol a nyugati külpolitika kritikája egyet jelent azzal, hogy az érvelést putyinistának bélyegzik.
Egyáltalán, nagy kérdés, tényleg ideológiai-e ez a küzdelem? Több, a nyelvet kitűnően beszélő, az orosz politikában járatos ismerősömmel is beszélgettem az elmúlt napokban arról, jól látják-e ezek a nyugati elemzők például Dugin jelentőségét. Egyöntetű vélemény volt, hogy befolyása a jelenlegi orosz adminisztrációban csekély, az eurázsiai gondolat a kormányzatban inkább gazdasági és demográfiai megfontolásokon nyugszik, mint ideológiai alapokon.
Ez azonban cseppet sem megnyugtató. Az Unió és a NATO kapui ugyanis már a kilencvenes évek végén bezárultak Oroszország előtt. Putyin számára pedig világos, hogy a romló demográfiai helyzetű Oroszország önmagában nem versenyképes a globális gazdaságban, ehhez több százmilliós szabad piaci övezet szükséges. De kikkel építse fel ezt a közös piacot akkor Oroszország?
Ezért jobb híján cél Oroszország számára a keleti nyitás, és ezért sem fog lemondani az orosz politika Ukrajna magához láncolásáról. Ám kérdés, ez lenne érdeke Európának? Ez az elhúzódó küzdelem? Hogy Oroszországot sarokba szorítsa, ahol a vesztes reakciói kiszámíthatatlanokká válnak?
És érdeke-e mindez Magyarországnak?
Miközben ezeket a sorokat írom, a szevasztopoli és szimferopoli repülőteret orosz deszantos egységek és helyi milíciák vonták ellenőrzésük alá. A krími parlamentet már korábban ismeretlen fegyveresek foglalták el. A forgatókönyv adott: Grúzia szakadár területeihez hasonlóan az oroszok lakta Krím is kikiálthatja nagyobb autonómiáját, később de facto függetlenségét, amelyet orosz fegyverek garantálnak majd Kijevvel szemben.
Ez persze nem szükségszerű. Csak észnél kéne lenni.”