A forradalom anyanyelve

„Gyakran megfeledkezünk róla, hogy az egalitárius beszéd kétféle: 1. Az egyik változat az újraelosztásé (a redisztribúcióé), amely elismeri annak az instanciának – rendszerint az államnak – az autoritását, amely hivatott egyenlőséget (társadalmi igazságosságot) teremteni. A klasszikus szociáldemokrácia és a szovjet típusú állam polgári bírálói csak ezt a verziót ismerik. 2. A másik változat éppen hogy a tekintélyi instanciák (többek között az újraelosztó állam és a többi modern hierarchia) aláaknázásával, szubverziójával, a termelői, fogyasztói, biopolitikai közösségek autonómiájával, a közvetítések kiiktatásával, a »szellemi« és a »testi« megkülönböztetésének elfeledtetésével, a tulajdon fölszámolásával operál. Nem igazságosabbá teszi a tulajdont (akár az állami, akár a magántulajdont), hanem abszolút mértékben kisajátítja, s evvel ugyancsak abszolút mértékben szubjektívvá teszi az életet.

Miközben az »elmaradott« délszláv régióban a prolik a k… és az a… szellemében semmisítik meg a hierarchiát és a hatalmat, a »haladó« és »modern« Franciaország megdöbbentő sebességgel fasizálódik: százezres tüntetések a melegek és a bevándorlók ellen, ráadásul durva antifeminista hangsúlyokkal, rendőr- és terrortámadások cigánytáborok ellen a »szocialista« belügyminiszter támogatásával, a »demokratikus« Svájcban sikeres és eredményes népszavazás a bevándorlók ellen, a »liberális« Nagy-Britanniában kormányintézkedések a bevándorlók szociális jogai ellen, az »antináci« Németországban propagandakampány a bevándorlók ellen – mellesleg pont  ellenünk, kelet-európaiak ellen… Pesten azt képzelik (teljesen alaptalanul) a »haladó értelmiségiek«, hogy a nyugati jobbközép (s olykor bizony a balközép) nem akarja kifogni a szelet a szélsőjobboldal vitorláiból, mert az efféle csak Magyarországon lehetséges: márpedig ebben Magyarország teljesen megfelel a nyugati normának. Hogy emiatt a magyarországi jobboldalt bírálják (egyébként tárgyilag helyesen és indokoltan) Nyugat-Európában, ez csupán a nyugat-európai liberálisok, szociáldemokraták, zöldek rossz lelkiismeretének túlkompenzálása.

A forradalmakat persze leverik, ahogyan leverték 1871-ben, 1919-ben, 1934-ben, 1956-ban, 1968-ban, 1981-ben – néha a forradalom vezetőinek tevőleges közreműködésével, mint Oroszországban 1921-ben vagy Lengyelországban 1989 után – , és ez megtörténhet a boszniai, koszovói, montenegrói, macedóniai lázadókkal, akiknek egyelőre nem nagyon van „organikus értelmiségük«.”