„Délután kettőre értünk a Ramszisz térhez, ez közvetlenül a kairói vasútállomás mellett van. Olyan tízezres tömeg volt kint, fegyvert nem láttunk senkinél. Alig szaladtunk körbe a téren, már ki is tört a balhé – a híd alatt a tömeg nekiment az ott állomásozó rendőrőrsnek. Hogy ki kezdte a balhét, nem lehet tudni. Pillanatokon belül sűrű, fehér füsttel égő tüzek gyulladtak ki a téren. Megkérdeztem az egyik, éppen tüzet rakó fiút, miért csinálja. „A könnygáz és az épületeken lévő mesterlövészek ellen« – jött a válasz, majd kézen fogott és odavezetett, ahol éppen törték fel a burkolatot a férfiak. »Fotózd, fotózd le khaúéga, hogy nincsenek puskáink.« – kiabálták.
»Ott a kórház.« – mondta a holland a mecsetre mutatva, majd kérdezte, bemegyünk-e. A média ellenálhatatlan késztetést érez a sebesültek és a halottak fotózására, bennem ez nem nagyon van meg. Fotózni és filmezni is azért kezdtem el, hogy ne mondhassák lapszemlében erős kollégák, hogy amit leírok az »meg sem történt«, vagy »nem úgy történt.« Ötszáz képpel meg két óra videóval megtámogatott cikkeket sokkal, de sokkal nehezebb elhazudni.
Szóval fogtuk magunkat és mentünk a szükségkórházba, én pedig agyban elindítottam Johnny Casht-t, hogy bírjam a vért.
Szerdán hat ember halt meg kvázi előttem, tocsogtam a vérben a mohandeseen-i szükségkórházban. Egy idő után az ember persze megszokja az ember a vért, a hiányzó agyú embereket, hogy üvöltenek a sebesültek a fájdalomtól, amíg el nem ájulnak. A halott gyerekekkel van még némi probléma, a mellbe lőtt tízévesekkel. Nézed, nézed, az apja, vagy valaki, aki behozza megáll, hogy le tudd fotózni. Bőgni akkor kezd, amikor a gyereket letakarják nejlonzsákkal, imaszőnyeggel, bármivel, amivel le lehet takarni.
Kurvára reméltem, hogy gyerek nem lesz. Nem tudok mit kezdeni a gyerekek hulláival, amióta van egy fiam.”