Testet épít, történetet nem – Teddy Mackó

A dán Mads Matthiesen első filmje igen egyszerű sztorival operál: adott egy Dennis nevű testépítő, aki felnőttként is zsarnoki anyjával él egy fedél alatt, miközben inkább már élete párját találná meg szíve szerint. Miután egy rokona thaiföldi látogatásáról egy feleségjelölttel tér haza, Dennis is úgy gondolja, hogy szétnéz egy kicsit Ázsiában: hátha talál magának ő is egy megértő, lelki társként is elsőrangú feleséget. A jobbára csak a szexturisták kegyeit kereső lánykák után pedig rá is akad egy edzőtermet üzemeltető özvegyasszonyra, akit aztán magával is igyekszik csábítani Dániába – anyja későbbi heves tiltakozását kiváltva ezzel.

A Dennis-t alakító amatőr színész (Kim Kold) valóban testépítőkét keresi kenyerét, így a hiteles alakítás nem meglepő tőle – életszerűen adja vissza a feszültséget csupán gyúrással levezetni képes, magának való, megértésre és kapcsolatra áhítozó felnőtt férfi karakterét. A filmalkotás ráadásul egy korábbi Sundance-nyertes kisfilmből, a direktor Dennis című művéből fejlődött ki – elsőfilmes alkotóknál nem ritka, hogy egy korábbi ötletüket továbbfejlesztve mutatkoznak be a nagyközönség előtt egész estés alkotással. A Teddy Mackó esetében ugyanakkor ambivalens az összkép: egyrészt a két fő karakter kapcsolata, valamint a főhős személyisége valóban képes elvinni a hátán a film gerincét – ugyanakkor kizárólag erre építeni az egészet nem túl izmos teljesítmény. Ugyanis a mű bár próbál egy mérsékelten aranyos történetet építeni az elszakadás és a felnőtté válás köré – a film egészét tekintve mégis csak látszólagosnak mondható a változás. Dennis ugyanis nem fordul szembe akarnok édesanyjával, nem szakad ki belőle az évek során lerakódott düh – csupán egyszerűen odébbáll, ahogy teszi azt a plázában is, mikor anyja felfedezi, hogy fia újdonsült thai barátnőjével vásárolgat.

Persze, erre adekvát válasz, hogy ez így sokkal realisztikusabb, sokkal életszerűbb: a filmről viszont akkor nem állítható, hogy a felnőtté válásról mesélne, maximum az afelé megtett első, bátortalan lépésről. A beteges ragaszkodást mutató anya-fia kapcsolat ugyanakkor attól még egy cseppet sem enyhül, hogy a fiú végre elköltözik otthonról: sőt, korábbi utazása esetében láthattuk is, hogy a menekülés csak látszólagos, az csak vágyálomként működhet ezen keretek között. Ha pedig a Teddy Mackó ilyen nemes egyszerűséggel próbálja megoldani az elszakadás bemutatását, akkor azt megtehette volna a történet egy más pontján is: akkor ugyanúgy kijelenthette volna Dennis, hogy csak azért is Thaiföldön fog mostantól élni, az anyjának pedig semmi köze az ő döntéséhez.

Abban viszont nagyszerűen teljesít az alkotás, hogy bemutatja: a külső erő ellenére is lehet valaki hihetetlen módon gyenge, egy zsarnoki természet irányításából kikerülni képtelen esendő ember. Hiába dolgozik testépítőként Dennis, hiába a mindennapos megfelelő fehérje-bevitel: mentálisan, lelkileg még mindig gyermeknek mondható, erőtlensége is ezen éretlenségéből táplálkozik. Érmei, kupái is akként díszítik szobáját, mint más tinédzserét a metálzenekarok poszterei – emellett Dennis is olyan folyékonyan képes hazudni, csak hogy ne kelljen konfliktusokat vállalnia, akár egy kiskamasz. E tekintetben tehát nem „angyali”, nem is „romlatlan” a főhős, miként a Magyar Narancsban írja TPP: jóval inkább éretlen, örök kamasz, aki még újdonsült barátnőjével sem képes felnőttként viselkedni – ugyanúgy thai párja szemébe hazudik Dennis, miként azt anyjával is teszi. Ráadásul ezen magaviselete annak ellenére nem lesz számon kérve rajta, hogy barátnője számára is világossá válik – így a valódi izgalmak, változások bemutatásával a film mindenképpen adós marad. Mondhatni, beáldozza a történetiséget a karakterábrázolás és a gyors lekerekítés kedvéért.

A főhős testének-lelkének ellentmondásai, szellemi gyengesége erős alapot teremt egy érzékletes és a nézőben nyomot hagyó drámához: azonban a Teddy Mackó is csupán egy olyan kisfilm jellegzetességeit hordozza magán, melyre később akár egy kiváló játékfilm is alapozható. Matthiesen láthatóan képes a feszültség megteremtésére, egy érdekfeszítő alapötlet kidolgozására – a folytatás tekintetében azonban erős hiányosságokkal kénytelen szembenézni. Persze, a nagyjátékfilmes debüt ténye és a filmet körüllengő amatőr atmoszféra (ami felfedezhető a kamerakezelésben és a színészi játékokban is) így is bájos hangulatot teremt az egésznek.

A pozitív kritikai fogadtatás jobbára ennek is köszönhető – Vörös Adél a VOX-ban például egyenesen arról ír, hogy „a főszereplő annyira civil, s mégis annyira hiteles és végtelenül szimpatikus, hogy már csak miatta is muszáj végignézni a filmet”. Persze, érthető, hogy a gyermekien gyenge Dennis miért kelt szimpátiát bizonyos nézőkben – szerelemre, kötődésre vágyik, amit például a címadás is igyekszik kihangsúlyozni, a fizikális erőnlétet a gyengédség óhajtásával próbálván szembeállítani. Ez az igyekezet azonban hiábavaló: a testi erőnek nem a belső szelídség, hanem a mentális gyengeség az ellentéte, ami a filmben bár megmutatkozik, de sajnos az események nem ennek kibontásához vezetnek el. Valódi dráma helyett tényleg csak egy teddy mackót kap a néző, amit ugyan jól meg lehet ölelgetni, de azt már nem érdemes tőle várni, hogy szembesítsen minket belső erőtlenségünkkel. Kár érte.