Adjátok vissza a szavaimat!

„Elegem van, hogy betiltott szavak szögesdrótjai között élünk, s, ha valaki kimondja az egyiket, elevenen felnyársalja a kerítés. Pontosan úgy, ahogyan a napokban szegény Szaniszló Ferencet. Hogy ebben az országban már nem létezhet se zsidókérdés, se cigánykérdés, se homokos, se szabadkőműves, se hazaáruló. Kitépték őket az értelmező szótárból, letiltották őket a billentyűzetünkről, leszaggatták az ajkunkról.

És elegem van a gyávaságunkból, ahogyan hagyjuk egymást egyenként levadászni. Hogy már nemhogy farkasoknak, de még báránynak is hitványak vagyunk. Még azok is közelebb húzódnak egymáshoz, ha rájuk támad a falka – míg mi ahányan vagyunk, annyifelé szaladunk. Elegem van a kifogásokból, hogy ki, mikor és miért nem vállalhatja fel –amit egyébként gondol, amit érez. Elegem van a csendesen elsuttogott dicséretekből, a sötét sarkokban megejtett vállveregetésekből: »Öregem, hogy neked mennyire igazad van, de tudod, az én helyzetemben ezt nem lehet...« Elegem van a »nem vagyok szélsőséges, de...« kezdetű előre bocsánatot kérő alázatos kérvényekkel: ugyan méltóztasson már a világ minket is meghallgatni.

Annyiszor vádolsz, hogy elhiszem – énekli Ákos. És így is van, pontosan így. Lassan elhisszük, hogy tényleg leprások, tényleg őrültek, tényleg a társadalom söpredéke vagyunk, akivel még szóba állni is halált megvető bátorság. És hazudunk. Hogy valahogy mégis emberszámba vegyenek bennünket. És összeszorított ajkakkal hallgatjuk a senkiházi megmondó emberek nagyképű kioktatását, hogyan is kell embernek lenni. Megtanuljuk, mi az »elfogadható«, az »európai« a »civilizált« vélemény. Szépen, lassan elengedjük azok kezét, akik nem hajlandóak beülni ebbe az orwelli iskolapadba, és nem hajlandóak megtanulni újbeszélni. Mert kínosak, mert rugalmatlanok, mert »nem realisták«. Azért néha odasomfordálunk hozzájuk, megveregetjük a vállukat, és azt mondjuk: »Hogy neked mennyire igazad van, de tudod az én helyzetemben...«”