„Itt van példának okáért Paks. Az atomerőmű bővítésének dollármilliárdos üzlete. Amiért versenyeznek franciák, japánok, s hát igen, oroszok és amerikaiak is.
Ki döntsön közülük? Ott van persze az a balliberális médiában már-már absztraktnak tűnő gondolat, hogy normális közbeszerzés, szakmai pályázat legyen. De az ilyesmi nem üzlet, nemigen fizet szürkületből érkező borítékba – négy helyről is pénzt elfogadni, semerre sem teljesíteni s nem lebukni, az már a kora magyar privatizáció legjobbjainak is nehezen ment. Szűkíteni kell tehát a listát, végső esetben megfúrni az egész üzletet. Jó-e ez az országnak, kit érdekel, ha az én tehenem nem hízik, dögöljön az összes többi. Helyén értsük: nem bűn, hogy az amerikaiak saját cégeik érdekében lobbiznak. Sőt, ez a feladatuk, mint ahogy Sarkozy elnök is aktív levelezésbe fogott a Pécsről kiebrudalt gall cég érdekében. Azonban ha a legnagyobb magyar ellenzéki párt vezetője a tengerentúlról hazatérve hirtelen lelkesen kezdi el védeni egy másik ország gazdasági érdekeit – az érdekes.
Amikor a balliberálisok potenciális kormányfőjelöltje éppen az Amerikai Kereskedelmi Kamara rendezvényén érzi szükségesnek, hogy kardot rántson Paks orosz »megszállása« ellen – az már kissé gyanús. Végezetül amikor az amerikai kampánytámogatást hírből sem ismerő ex-LMP pontosan a Putyin–Orbán-csúcsra időzítve igyekszik megfúrni az atomerőmű bővítését – nos, innentől javaslom, ítélkezzenek saját maguk. A történetben persze a legszebb, hogy tegnap Moszkvában Orbán nem ajándékozta oda Paksot Putyinnak. Nyilván tárgyaltak az atomerőmű bővítéséről, de elhihetik, a Kreml urának ez nem akkora tétel, hogy csak ezért bevesse »személyes varázsát«.”