A magány társadalmában élünk?

Társadalmaink legégetőbb (tömeg)pszichológiai problémáiról, lélektani kihívásairól szóló cikksorozatunk eddigi írásai:

A halálról és a gyászról: Eltűnő ingerek – megtörni a halál tabuját

A burnout-szindrómáról: Ne égj ki!

A telefonfüggőségről: Digitális detox: milyen okostelefon nélkül létezni?

A gyerekként élő felnőttekről: Miért marad meg gyereknek egyre több felnőtt? – A Pán Péter-szindrómáról

***

„Elmagányosodás, más is érez hasonlót?

Mostanában úgy érzem, egyre inkább egyedül maradok. Az egyetemi baráti társaság szétszéledt, mindenki az állandó mókuskerékbe került. A munkahelyemen kívül már nem is járok sehova. Próbálok a régi barátaimba kapaszkodni, de mintha a legjobb barátaim is elfordulnának tőlem. Nincs idejük, ennyivel elintézik. Én hiába keresem őket, legtöbbük vagy nem mesél semmit magáról mi van vele, vagy elintézik egy »jól vagyok«-al. Ami leginkább zavar, hogy ha én nem keresem az embereket, akkor engem senki sem keres. Azt sem kérdik meg »hogy vagy« még ezer éves jóbarátok sem, csak ritkán. Olyan, mintha én senkit nem tudnék elfeledni, engem viszont mindenki feledhetőnek tart. Más is érez így, illetve került hasonló helyzetbe? Tényleg az elmagányosodás kora jön? Főleg a hétvégék hosszúak így, nehezen viselem, hogy hozzám sem szól a kutya sem.”

„Velem is pont ez van. Mindenkinek van jobb dolga, elfoglalt még akkor is mikor azt mondja állandóan unatkozik meg netezget... Szervezni olyat, hogy elmenjünk valahova az kész kínszenvedés, ha meg én nem szervezek akkor soha nem lesz semmi. Ha ráírok valakire akkor random akkor ír vissza, ha éppen kedve tartja, pedig látom és tudom, hogy itt van, de szarik rá. Borzalmas az egész.”

/Kérdés és válasz a gyakorikérdések.hu-n, 2015/

Az ember társas lény. Igényünk van egymás közelségére, a kapcsolódás életünk kezdetétől legvégéig lételemünk: valakiben nevelkedünk, megszületünk, és mások mellett, mások által védve, táplálva nevelkedünk. Közös tulajdonságunk, hogy szükségünk van egymásra. Az ősember is tudta ezt: az evolúció arra tanított bennünket, hogy együtt több esélyünk van túlélni.

Egyénenként eltérő ezzel szemben, hogy szám szerint mennyi és milyen minőségű kapcsolatot igénylünk életünk során. Egyes életszakaszokban több, máskor kevesebb közelségre vágyunk, folyamatosan iparkodunk egyensúlyt találni: kielégíteni szociális igényeinket és kellő időt fordítani saját magunkra. Természetesen néha ez az egyensúly is megborulhat, amit – egészséges személyiségszerkezettel – a legtöbb esetben kezelni tudunk, különösebb gondok nélkül.

Az egyedüllét azonban nem egyenlő a magányossággal: az egyedüllét lehet kellemes, a magány viszont sosem az.

Mit tudunk a magányról?

A magányosság definíciója szerint egy „olyan érzelmi állapot, melyben a személy erőteljes üresség és kirekesztettségi érzést tapasztal. (...) A magányos ember elvágva, elidegenítve érzi magát a többi embertől, számára nehézséget okozhat vagy lehetetlen is lehet értelmes emberi kapcsolatok kialakítása. Gyakran tapasztal szubjektív belső üresség érzetet és a világtól való elzártságot”.

ami egy 2018-as kutatás szerint mára soha nem látott méreteket öltött: az amerikai felnőtt lakosság fele számolt be arról, hogy időről időre, vagy akár mindig egyedül érzi magát. A nagyszabású vizsgálat résztvevőinek negyven százaléka azt is elmondta, néha, vagy mindig elszigeteltnek érzi magát, kapcsolatai valójában tartalmatlanok. Egy másik, 55000 ember bevonásával készült kutatás azt találta, a 16-24 éves korosztály 40 százaléka érzi magát nagyon gyakran magányosnak, míg a 65-74 éves korúak 29 százaléka és 75 felettiek 27 százaléka van még így ezzel.

A magányosság érzése rányomja pecsétjét az ember viselkedésére: a magányos ember idővel negatív, önkritikus lehet, kevésbé működik együtt társaival, félénkebben vagy éppen agresszívabban viszonyul másokhoz – tehát mikor lehetősége lenne közel kerülni valakihez, szabotálja a helyzetet. A magányos ember ugyanis szeretne kapcsolódni, de fél: aggódik az elutasítástól, szorongóvá lesz, ami aztán viselkedését is befolyásolja. Belekerül egy örvénybe, ami egyre lefelé húzza, távolítja az egészséges kapcsolatoktól, majd meggyötörten kiköpi – lélekben távol mindenkitől.

A magány azonban nem csak a lelkünket, a testünket is gyengítheti. Kutatások bizonyítják, hogy a magány károsabban hat egészségünkre, mint a dohányzás vagy a túlsúly. A szakértők szerint „a család és barátok támogatásának hiányában szenvedők, azok, akik magányosak, veszélyeztetettebbek egészségtelen szokások felvételében. (…) A magányosság növeli a stressz szintjét, befolyásolja az alvás minőségét és károsítja a testi egészséget is. A magány ezen felül fokozhatja a depresszió és a szorongás szintjét”.

Miért most?

Adódik a kérdés, hogy miért magányosabb elődeinél a XXI. századi ember. Az internetnek és okoseszközöknek köszönhetően

Ha tetszik, ha nem. Kétélű kard ez: egyrészt összeköt, másrészt elszakít bennünket egymástól. Bármikor, bárkivel összeköttetésben lehetünk, anélkül, hogy elhagynánk a házat. Ugyanakkor bármit elintézhetünk, bevásárlástól a bankügyekig, anélkül hogy élő szó hagyná el a szánkat, vagy éppen elhagynánk a házat.

Mindezzel együtt hatalmas csúsztatás lenne azt mondani, hogy az emberi kapcsolatok silányulása az internet következménye. Az elmagányosodás, egymástól való elidegenedés a huszadik századnak is témája volt már – az urbanizáció, a fogyasztás és felcserélhetőség eszméje stb. már száz éve is foglalkoztatta, felkavarta az embereket. Gondoljunk csak A száz év magányra Márqueztől vagy Franz Kafka bármelyik klasszikusára.

Nem is kell ilyen távolra néznünk, elég a hazai irodalomban, a Nyugat költői között keresgélni kicsit. Babits Mihály például így írt egy versében:

„Nekem nem volt barátom,
tőlem mindenki fut,
társaim elkerültek
mint idegen fiut,
idegent, megvetettet,
ki mindég mostoha,
kit senki nem szerethet,
nem is szeret soha”

Juhász Gyula pedig így: 

„Magányom szigetén, vágyaim szigetén
Mindig hajóra várok,
Fehér kendőt terít lelkemre a remény,
Be bánatosak a tengeri csalódások!”.

Összességében beláthatjuk, hogy a magány nem újkeletű probléma, maximum megjelenése változik. Másfajta magány volt a nyugatosok szenvedése, vagy éppen Kafkáé, ahogyan a mai telefonfüggő, nyolc közösségi oldalt használó, napi tizenhat órában csetelő generációé is.

A nagy kérdés az, mit tehetünk?

A szakértők szerint elsődlegesen fontos rájönnünk, milyen típusú magány gyötör bennünket. Ebben a cikkben hétfajta izoláltságot listáznak, kiemelve: ahhoz, hogy legyőzhessük a helyzetet, tudnunk kell, pontosan mivel is állunk szemben. Szerintük például létezik 1. Új helyzetben vagyok-féle magányosság, 2. Másmilyen vagyok-féle magányosság, 3. Nincs szerelmem-féle magányosság, 4. Nincs egy állat az életemben, akit szerethetnék-féle magányosság, 5. Nincs időm magamra-féle magányosság, 6. Nincsenek jó barátaim-féle magányosság és 7. Nem tudok senkivel csendben együtt maradni-féle magányosság).

Egy másik írásban tanácsokat sorolna: próbáljuk meg kipihenni magunkat – ha eleget aludtunk, valószínűleg több életkedvünk és kapacitásunk lesz, hogy más emberekkel foglalkozzunk. Más javaslat szerint törődjünk másokkal, gondozzuk őket, hiszen ez minden közeli kapcsolat alapja – éppen ez hiányozhat az életünkből, ha magányosak vagyunk. Az is segíthet, ha első lépésben csak nyitottak vagyunk: nem írunk le minden embert, helyzetet előre – ha nem akarunk magányosak lenni, ne szigeteljük el magunkat.

Egyszerűnek tűnik, nem?

Pedig tényleg nem az.