Az orosz győzelemre készül Európa?

Az utóbbi hetekben megszaporodtak azok a hírek, amelyek egyrészt Putyin fegyverszünet, illetve egy számára elfogadható békekötés iránti hajlandóságáról, másfelől a Fehér Ház éles irányváltásáról szólnak. Utóbbi azt jelenti, hogy a Biden-kormányzat immár inkább egy védekező háborúban segítené Ukrajnát, hogy minél jobb pozícióba tolja Kijevet egy esetleges béketárgyalás kezdetekor.  

Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor a háttérben (Ukrajnát bevonva vagy mellőzve) megkezdődtek az óvatos közeledések és olyan beszélgetések, amelyek elsősorban az USA és Oroszország között zajlanak a háború lezárásáról. A mainstream média fantasztikus rugalmassággal követi ezeket a láthatatlan eseményeket, és egyre inkább sürgeti Ukrajnát, hogy használja ki a lehetőséget, és kössön egy, a koreai háborút 70 éve befagyasztóhoz hasonló tűzszünetet, vagyis, ha kell, akár elfoglalt területeinek feladásával is, de szüntesse be a vérontást.  

Döbbenet Európában 

Miközben az USA és Oroszország a saját játékát játssza, az Európai Unió csapdába került. A háborút mindenáron folytatni akaró tagállamok, elsősorban a kis balti országok megrettentek attól, hogy a konfliktus Putyin győzelmével érhet véget. Egy koreai típusú fegyverszünet esetén persze bajos lenne azt állítani, hogy bárki nyert volna, a diplomáciai fogásnak éppen az lesz ugyanis a lényege, hogy mindkét fél győztesnek kiálthatja ki magát, miközben a háború technikailag soha nem ér véget. 

Ez azonban a legkevésbé sem nyugtatja meg Európát. Boris Pistorius német védelmi miniszter a hetekben írta alá azt a megállapodást litván kollégájával, amelynek értelmében Berlin 4800 katonát állomásoztatna az orosz határtól mindössze 100 kilométerre. Vonatkoztassunk most el attól, hogy a német hadsereg van talán a leglegatyásodottabb állapotban egész Európában, ahogyan attól is, hogy Pistorius szerint legalább 8-10 év, amíg a Bundeswehr valóban ütőképes haderővé válik. A német dandár Litvániába helyezése a legerősebb üzenet, amit csak az EU és a NATO jelenleg küldhetett: Ukrajnát immár nem tekintik védőbástyának, a sorozatos katonai kudarcok és a kijevi vezetés egyre nyilvánvalóbb tehetetlensége miatt pedig Európa halkan Putyin győzelmére, és ezzel együtt egy új háború lehetőségére készül, amely már – legalábbis az új narratíva szerint – saját határait fogja fenyegetni.  

Éles váltás a propagandában 

Az ukrán ellenoffenzíva teljes kudarca után döbbenetes gyorsasággal változott meg a nyugati véleményvezérek és a média álláspontja a háborúval kapcsolatban. Míg addig csak és kizárólag a végső ukrán győzelmet kommunikálták, újabban nemhogy már senki nem beszél erről, de egyre gyakrabban merül fel a kérdés hivatalos formában is: mi történik azután, ha Putyin nyeri meg a háborút, legyen az békekötés vagy egy koreai típusú tűzszünet eredménye?  

Az Ukrajnának nyújtott segélyek ügye az óceán mindkét partján belpolitikai csatározássá vált: míg az USA-ban a republikánusok blokkolják a 60 milliárd dolláros segélyt, az EU-ban (eddig egyedül) Orbán Viktor mondott nemet az 50 milliárd eurós segélyre. A vereség esélye Ukrajna számára napról napra nő, sőt: az uralkodó vélemény kezd az lenni, hogy Kijev akkor sem nyeri meg a háborút, ha a segélyek elkezdenek majd áramlani. A túléléshez szükséges fegyverek és pénz csupán elnyújtják a konfliktust addig, amíg a lemorzsolódási háborúban az egyik fél szó szerint el nem vérzik. Az a fél pedig bizonyosan nem Oroszország lesz. 

Nem kell hozzá mélyelemzőnek születni, bárki össze tudja rakni a képet. A Nyugat folyamatos segélyei nélkül Ukrajna menthetetlenül elbukik, ennek elkerülésére pedig valóban csupán egy lehetősége marad: tárgyalóasztalhoz ülni, és megpróbálni egy olyan békét megkötni, amely számára a lehető legkevesebb veszteséggel jár.  

Ugyanakkor a NATO-nak, mint védelmi szervezetnek a tagállamok segélyezési programjait egységes, immár rendszerszinten működő védelmi stratégiára kell lecserélnie: nincs több ígéret, nincs elnyújtott, a végtelenbe tartó proxyháború. Helyette kockázatelemzés kezdődik, és annak a mérlegelése, hogy milyen fenyegetést jelent egy „győztes” Oroszország Európa számára. Illúziója senkinek nincs: a kísérletek Moszkva gazdasági és katonai erejének megtörésére kudarcba fulladtak ugyan, de a Kreml emlékezete nagyon hosszú. A kapcsolat Európa és Oroszország között olyan szinten romlott meg, hogy az ukrajnai háború lezárásával nem fog helyreállni. És ameddig Brüsszelben a ruszofób narratíva, a Kremlben pedig Putyin uralkodik, nem is fog.  

Ameddig csak lehet... 

A pesszimizmus immár nemcsak a közvélemény hangulatán, hanem a nyugati vezetők nyilatkozataiban is tetten érhető. Az „addig segítjük Ukrajnát, ameddig csak szükséges” közhelymondat, amely Biden elnök nevéhez fűződik, majd Brüsszel is szajkózni kezdte, és amely értelmezhetetlenségével kivívta az amerikai republikánusok haragját, Zelenszkij legutóbbi washingtoni látogatása alkalmával már nem hangzott el a közös sajtótájékoztatón. Biden helyette úgy fogalmazott: „addig támogatjuk Ukrajnát, ameddig csak lehet”. Az éles retorikai váltás nemcsak Ukrajnát, de az EU-t is mélységes aggodalommal töltötte el. Világossá vált, hogy az izraeli háború és a Kína–Tajvan-feszültség új irányt szab az USA anyagi támogatási rendszerének, az esély pedig, hogy Washington elengedi a saját maga által vívott proxyháborúját, hogy a közel-keleti helyzet eszkalációs veszélyeire összpontosítson, nagyon is valóssá vált. 

Az EU tagállamai pontosan tisztában vannak vele, hogy az Egyesült Államok támogatása nélkül esélyük sincs életben tartani az ukrajnai háborút, de magát az ukrán államot sem. Denisz Smihal ukrán miniszterelnök kétségbeesetten próbálja mihamarabb kipréselni a segélyeket a nyugati szövetségesektől, rámutatva: a helyzet a források elapadásával annyira drámaivá vált, hogy az állam nem tudja kifizetni a közalkalmazotti béreket és a nyugdíjakat. 

A nyilvánvaló igazságot végül az ír miniszterelnök fogalmazta meg a legutóbbi EU-csúcson, amelyen Orbán Viktor segélyekre vonatkozó vétója miatt jobb híján azt ünnepelték a tagállamok, hogy megkezdik a csatlakozási tárgyalásokat Kijevvel. Varadkar úgy fogalmazott: „az EU és az Egyesült Államok támogatása nélkül Putyin fogja nyerni a háborút”, ám azzal mindenki tisztában volt az Európai Tanácsban, hogy a mondat elsősorban az USA támogatásáról szólt. A négy évre tervezett 50 milliárd eurós támogatás, amelyet Brüsszel ígért Zelenszkijnek, nem fogja megoldani a gazdaságilag padlón heverő, végletekig legyengült ukrán állam problémáját, ami pedig a világ minden tájáról érkező adományokat illeti, alaposan megcsappant a lelkesedés a donátorok között. 

Ahogyan egyre világosabb lehetőségként merül fel Ukrajna veresége, úgy alakul át a háborús narratíva Európában. Az őrült tempójú fegyverkezés immár a NATO-s határok védelméről szól, azt a kommunikációt erősítve, amely szerint „Putyin nem áll meg Ukrajnánál, hanem tovább fog menni”. Minden szóvirágos sajtótájékoztató ellenére Európa végig fogja nézni, ahogyan Ukrajna belemegy egy alapvetően orosz érdekeket előtérbe helyező tűzszünetbe – azért, hogy saját biztonságára koncentrálhasson. 

A balti háborús projekt 

A pániknarratíva szószólói ezúttal is ruszofób balti államok, élükön Észtország hipokrita miniszterelnökével. Kaja Kallas litván és lett kollégájával folyamatosan azt kommunikálja, hogy a NATO-nak immár a következő háborúra kell készülnie, mivel Ukrajna elvérzésével Európa lesz Putyin következő célpontja. A 4800 német katona Litvániába telepítése azt igazolja, hogy üzenetük célba ért, és az ukrajnai háború elengedésével az EU–NATO nekilát a védekezési felkészülésnek.  

Bár az új narratíva létjogosultságát egyelőre semmi nem támasztja alá (nem sokat jelent, de maga Putyin is teljesen abszurdnak nevezte egy NATO–Oroszország háború gondolatát), a rettegés és a problémagyártás vágya erősebb a logikánál és a higgadt elemzésnél. Az észt vezérkari főnök egészen odáig ment, hogy kijelentette: az orosz hadsereg (amikor végez Ukrajnában) egy éven belül készen áll majd a NATO megtámadására. A hajmeresztő gondolatot még a nyugati tömbön belül is annyira abszurdnak találták, hogy többen kissé ingerülten igyekeztek megnyugtatni a pánikkeltést új szintre emelő észteket: gondolják egy kicsit át, miket mondanak, mert nyilatkozataik helyenként erősen nélkülözik a realitás alapjait.  

Ugyanakkor az is tény, hogy az ukrajnai háborúba vetett bizalom megszűnésével a NATO egyes tagállamai kétségbeesett lépésekre szánták el magukat, amelyek csak tovább rontottak az egyébként is pattanásig feszült helyzeten. A frissen felvett, eddig semleges Finnország például megállapodott az Egyesült Államokkal, hogy az amerikai csapatokat állomásoztathat közvetlenül az orosz határ mentén. Moszkva reakciója borítékolható volt: katonákat és nehézfegyverzetet kezdett átcsoportosítani a finn határ mellé, miközben kommunikációjában sem fogta vissza magát. Putyin visszafojtott dühvel jegyezte meg: „Eddig nem volt probléma. Most lesz”. 

Meddig megy el az USA Európában? 

A fő kérdés mindig az, hogy az USA mint a NATO vezére, parancsnoka és egyszemélyes potenciális csapásmérője, meddig hajlandó Európa biztonsági őrének szerepét játszani. (Trump elnök annak idején azzal fenyegette meg a szövetséget, hogy kilép belőle, amennyiben az európai tagállamok nem hajlandóak összekapni magukat, és nem fejezik be a semmittevést, abban bízva, hogy az Egyesült Államok úgyis megvédi őket. Ingerültségének volt alapja, elég, ha a 2 százalékos védelmi felajánlásokra gondolunk, amelyet a mai napig nem vesznek komolyan a tagállamok.) 

A katasztrofális afganisztáni kivonulás és az izraeli háború kitörése óta tapasztalható prioritásátrendezés ráadásul egyre több európai államban vet fel kérdőjeleket az USA megbízhatóságával kapcsolatban. Mindezt súlyosbítja a közelgő amerikai elnökválasztás, amelynek negatív előszele máris érezhetően fújdogál Ukrajnában és Európában egyaránt. Mindez arra késztethet néhány európai országot (köztük Franciaországgal), hogy újra átgondolják azt, amit Szijjártó Péter külügyminiszter a háború kezdete óta hangoztat: nem szabad elzárni a kommunikációs csatornákat Moszkvával, mert annak beláthatatlan következményei lesznek.  

Erőt mutatni kell, sőt kötelező. Ám a háború lezárása nem kell, hogy szükségszerűen egy új háború megindításának a rémképével járjon. A koreai típusú fegyverszünet megadja a Kremlnek a győzelem illúzióját, ahogyan egy új kormánnyal Kijev is képes lehet előnyére fordítani a tárgyalóasztalnál aláírtakat.  

Európa ugyanis önmagában kevés lenne az elrettentéshez. Az USA szárazföldi haderejének jelentős részét kellene átcsoportosítania (nem beszélve a légierőről) a kontinensre ahhoz, hogy Moszkva valóban egy bármikor harcra kész, hitelesen erős ellenfelet lásson maga előtt. (Pistorius miniszter szerencsétlen kijelentései a német haderő állapotáról jól jelzik a jelenlegi valós helyzetet.)  

Ismerve azonban az USA hadiipari kapacitásának jelenlegi korlátait, Washington Izraellel kapcsolatos támogatási politikáját, valamint azt a tényt, hogy az amerikai törvényhozás egyre idegesebb Kína és Tajvan miatt, erőforrások átcsoportosítását latolgatva a térségbe, nem meglepő, hogy a balti háborús narratíva helyett egyre több EU-s tagállamban látnák szívesebben a kompromisszumos megoldások terveit.  

*** 

Fotó: MTI/AP pool/Alekszandr Zemljanyicsenko

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.