A zavaron és az undoron túl van valami, amiért érdemes élni

„Szabad, patakzúgásos helyet kívánt, fent a havas alatt, ahol berendezkedhessék a régóta vágyott remeteségre” – írja Áprily Lajos Parajdi nosztalgia című néhány oldalas visszaemlékezésében.

Ezt a rövid, önéletrajzi ihletésű írást elég nehéz megrendülés nélkül elolvasni. Holott semmi látványos nincs benne, semmi csavar, semmi döbbenetes fordulat. Egyszerű és áttetsző a szöveg, mint a patakvíz. 1941-ben érkezik meg Áprily Parajdra, gyerekkorának egyik fontos helyszínére. El akar tűnni a világ elől, nem akarja látni, nem akarja hallani. Jó oka van erre. Parajdra érkezésének másnapján felkeresi Fábián Mártont, „első kirándulásainak engedelmes társát, természet dolgaiban első oktatóját”. Az öreg megvan még, nem vitte el az első világháború. Áprily egy boronaházat akar építtetni Parajd fölött, a Kis-ág és a Nagy-ág összefolyásánál. Ehhez pedig keresve sem találhatott volna alkalmasabb embert az öreg Fábián Mártonnál. Emlékezetes pillanat, amikor a viszontlátáskor

Ha magafajta értelmiségivel állna szemben, azt mondaná neki, hogy negyven évvel azelőtt hagyta el a falut, mert lelke „viharos függetlenségre” született, ám amit azóta művelt, az leginkább „az egyénisége játéka” volt, de leginkább „a kényszerűséggel viaskodó lelke meghódolása”. Túl a kenyérharcokon, „a szerkesztőségi évek gyilkos robotján s az irodalmi szereplések hiú pódiumán” meg akarja keresni a maga életét végre, és szeretne „pár évet élni még zavar és undorodás nélkül”.

„hazajöttem. Itt is akarok maradni”. Ennél többet igazán nem kell mondania, Fábián Márton kevés szóból is ért. Áprily keresett valamit, és azt hiszem, meg is találta, amit keresett. A legtöbben nem találják meg, hiába keresik. Elvétik így, elvétik úgy, mindig melléütnek a szegnek, ahogy Szindbád mondja Huszárik Zoltán filmjében. De a legtöbben mintha nem is keresnék már. Mintha már fel sem merülne, hogy keresni kellene valamit.

nem beszélt mellé, nem ámította magát mindenfélével, nem keresett önigazolást. Tisztán látta, hogy ami addig történt az életében, az jobbára kényszerűségek sorozata volt, gyilkos robot és pipiskedés az irodalom hiú pódiumán. Ebből volt elege, ettől undorodott meg. Ő maga írja így:

Pár évet élni még zavar és undorodás nélkül. Egy félig összedőlt, régi boronaházat vesz meg, s aztán ezt újítják fel Fábián Márton emberei. Nyár végére készülnek el vele. Ezután, mint írja: „Csodálatos szeptemberi napok következtek.” Alámerül a gyerekkori tájban, az erdőben, járja a patakpartokat, pisztrángozik, málnát szed, gombászik. A maga mögött hagyott világ mintha soha nem is létezett volna. „Lélekvizeket zavaró újságot hetek óta nem látott, az irodalom új élete s a kritikai hozzászólások nevetséges relativitású értékelése nem érdekelte.” Ha olvasni támadt kedve, a magával hozott néhány könyvben mélyedt el.

Mondhatnánk, hogy micsoda dolog ez, Európában háború dúl, ez az ember meg közben elrejtőzik a világ elől, a havasokba menekül, és naphosszat csak kirándulgat meg olvas. Mondhatnánk, de nem lenne igazunk, ha ezt mondanánk. Áprily, mivel igazi költő volt, érzékeny antennákkal rendelkezett. Az érzékenység, a léleknek ez a finom rezgése egyszerre átok és áldás. Áldás, mert olyasmit is észrevesz és rögzít általa, ami mások elől rejtve marad. De átok is, mert amit így észrevesz és rögzít, az nem mindig felemelő és nemes.

Látta, mi közeleg, érezte az ízét, érezte a szagát, belenézett a démoni ábrázatába. És látta ugyanígy önmagát is ebben az egészben, elfecsérelt és semmibe hulló éveit, mindazt, amit jobb híján így nevezünk: a felnőttek élete. „Valami egyszerű és tiszta kifejezésre szomjazott. Tartalmat keresett, amely csupán az övé, tőle el nem idegeníthető. És megtalálta ezt a tartalmat… a lélek történetében, melynek gyökereit minden hamis elhelyezkedés, őrlő kín és szégyellt megalkuvás között is meg tudta védelmezni az eltorzulástól.” Többek között az szép ebben, hogy még csak költőnek sem kell lenni ehhez.

Ehhez viszont haza kell térnünk, meg kell találnunk azt a helyet magunkban, ahol majd felépíthetjük végre azt a régóta vágyott boronaházat.

de még csak végünk sem lesz, mert nem is éltünk soha.