Hazatérés

„Szabad, patakzúgásos helyet kívánt, fent a havas alatt, ahol berendezkedhessék a régóta vágyott remeteségre” – írja Áprily Lajos Parajdi nosztalgia című néhány oldalas visszaemlékezésében. Alig vannak szebb lapjai a huszadik századi magyar prózának. Ezt a rövid, önéletrajzi ihletésű írást elég nehéz megrendülés nélkül elolvasni. Holott semmi látványos nincs benne, semmi csavar, semmi döbbenetes fordulat. Egyszerű és áttetsző a szöveg, mint a patakvíz. 1941-ben érkezik meg Áprily Parajdra, gyerekkorának egyik fontos helyszínére. El akar tűnni a világ elől, nem akarja látni, nem akarja hallani. Jó oka van erre. Parajdra érkezésének másnapján felkeresi Fábián Mártont, „első kirándulásainak engedelmes társát, természet dolgaiban első oktatóját”. Az öreg megvan még, nem vitte el az első világháború. Áprily egy boronaházat akar építtetni Parajd fölött, a Kis-ág és a Nagy-ág összefolyásánál. Ehhez pedig keresve sem találhatott volna alkalmasabb embert az öreg Fábián Mártonnál. Emlékezetes pillanat, amikor a viszontlátáskor átfut Áprily agyán, mit mondana most, ha „literátus emberrel” állna szemben és nem a „fizikai erőfeszítések kifáradottjával”.