Mit kell tudnia egy magyarnak a német választásokról? Hat kérdés – hat válasz

Nyitókép: Frank Hoermann / SVEN SIMON / SVEN SIMON / dpa Picture-Alliance via AFP

Idén február 23-án tartják az egységes Németország történetének második előrehozott választását. Egy német választás Magyarország – és az összes többi kisebb közép-európai ország – számára körülbelül olyan, mint egy EP-választás a Nyugat-Balkán népei számára. Magyarország, Szlovákia és Csehország gazdasága olyan szorosan fonódik egybe Németországéval, s a jövőnket meghatározó európai döntésekre olyan jelentős hatással van Németország,

Így aztán a német választásokról az EP-választásokhoz meg az amerikai elnökválasztáshoz hasonlóan érdemes úgy gondolkodni és úgy tájékozódni, mintha azok félig-meddig magyar választások is lennének. Ezt segíti írásunk – hat kérdéssel és hat válasszal.

Egy: Miért tartanak Németországban előrehozott választást?

Rövid válaszból sok van: a liberális Szabad Demokrata Párt (FDP) miatt. Olaf Scholz és a Zöldek költekezési vágya miatt. Az adósságfék miatt. Ukrajna miatt. A német gazdaság gyengélkedése miatt. A komplex igazság valahogy úgy hangzik, hogy Scholz kancellár hárompárti (Németország Szociáldemokrata Pártja – SPD, Zöldek, FDP) koalíciója két súlyosan költekező baloldali és egy spórolós jobboldali pártból állt össze, akik csak úgy voltak képesek kompromisszumra jutni a masszív állami kiköltekezés és az államadósságot korlátozó adósságfék megtartása között, hogy a választási ígéreteik fedezésére az adósságféket megkerülve átcímkéztek egy eredetileg a covid utáni gazdaságösztönzésre szánt pénzalapot.

a szociáldemokraták és a Zöldek költekezésére nem volt pénz hitelfelvétel nélkül, de az adósságfék felpuhítására a koalíciós szerződés nem adott mandátumot. Ilyen körülmények között politikai szempontból a közös kormányzás folytatása mindenkinek csak ártott, különösen úgy, hogy közben a kormányzó pártokra ráégett a német gazdaság egyre súlyosbodó válsága. Ez rossz hangulatú közös munkához, sorozatos indiszkréciókhoz és a kormánypártok támogatottságának durva csökkenéséhez vezetett, így idén őszre már mindenkinek volt oka felrobbantani a koalíciót. Az FDP-nek és Olaf Scholznak ez lényegében párhuzamosan sikerült: előbbiek hónapok óta készültek arra, hogy elhagyják a koalíciót, ha nem történik jelentős gazdaságpolitikai irányváltás, Scholz pedig mereven elzárkózott az irányváltástól. Ez a 2025-ös költségvetés körüli vitában öltött testet:

Christian Lindner pénzügyminiszter és FDP-vezér pedig az adósságfékhez ragaszkodott. Így aztán Scholz tavaly november 7-én este kirúgta Lindnert, aki kivezette pártját a koalícióból, amely így többség nélkül maradt. A német politikai kultúrában a kisebbségi kormányzás nem kívánatos, így mindenki megtette a magáét az egyetlen úton, amely a német alkotmányos rendszerben az előrehozott választásokhoz vezet: Scholz december 16-án feltette a Bundestagnak a bizalmi kérdést, a Bundestag megbuktatta, Frank-Walter Steinmeier szövetségi elnök pedig december 28-án feloszlatta a Bundestagot, és kiírta az előrehozott választást idén február 23-ára. A Scholz-kormány bukásáról itt írtunk bővebben.

Kettő: Hogyan választanak a németek?

Bár a német választási rendszer látszólag a magyarhoz hasonlóan vegyes (pártlistákat és egyéni választókörzeteket vegyítő) rendszer, ez tényleg csak látszólag van így. Valójában a német választójog tisztán arányos, a pártokat koalícióra kényszeríti – cserébe megnehezíti a már egyszer megválasztott kancellár leváltását, és a Bundestag feloszlatását is. Minden párt a szavazatarányának megfelelő számú mandátumot kap a Bundestagban, az arányosságot csak az 5 százalékos küszöb alatt maradt pártokra leadott szavazatok elveszése torzítja minimálisan.

Az egyéni körzeteknek mára egyetlen fontos funkciójuk maradt: megmenthetnek a politikai haláltól 5 százalék alatt maradt pártokat. Ha ugyanis egy párt megszerez három egyéni mandátumot, akkor 5 százalék alatti eredménnyel is bejuthat a Bundestagba, ráadásul listás szavazatarányának megfelelő mandátummal. Ennek köszönheti ma parlamenti jelenlétét a Balpárt (Die Linke). A 2023-as választási reform keretében egyébként ezt az alkotmányos rendelkezést is törölték volna, de ezt elkaszálta az alkotmánybíróság. Ha az egyéni mandátumokon keresztül nem lehetne a Bundestagba jutni, az lényegében garantálná a politikai halált a Balpárt és az FDP számára is, de a bajor Keresztényszociális Uniót (CSU) is veszélyeztetné – mivel rájuk csak Bajorországban lehet szavazni,

Három: Milyen pártok indulnak, és hogy állnak a kutatásokban?

Bár támogatottságuk decemberben minimálisan csökkent, a német kutatóintézetek kutatási átlagában 31 százalék körül állnak. Kancellárjelöltjük a 2022 óta regnáló pártelnök-frakcióvezető, a Hochsauerland egyéni képviselője, Angela Merkel korábbi nagy riválisa, Friedrich Merz. Merz gyengesége, hogy még sosem viselt semmiféle kormányzati hivatalt, ráadásul a testvérpárt vezetője, Markus Söder bajor miniszterelnök valamivel népszerűbb nála: Söder a második, Merz csak a harmadik legnépszerűbb csúcspolitikus Németországban az INSA legutóbbi rangsora szerint.

most 19 százalék körül állnak, az őszi keletnémet választások és a solingeni késelés óta támogatottságuk enyhén emelkedik. Kancellárjelöltjük a 2017 óta társfrakcióvezetőként és 2022 óta társelnökként dolgozó Alice Weidel, aki a privátszférában igen magasra jutott befektetési bankárként, s leszbikus kapcsolatban él. Weidel Merztől minimálisan lemaradva Németország negyedik legnépszerűbb csúcspolitikusa.

és a népszerűtlen kormány terhét ledobva, valamint a szociáldemokraták legendás kampánymunkájának köszönhetően valamelyest emelkedő trendben van. Kancellárjelöltjük ismét Olaf Scholz, akire ólomsúllyal nehezedik három évnyi sikertelen kormányzás, ugyanakkor előnyére válik, hogy a háború utolsó évére – legalábbis a vonalas atlantista Merzcel kontrasztban – valamelyest visszatalált a hagyományos szociáldemokrata békepolitikához. Ennek ellenére igen népszerűtlen, mindössze nyolcadik a német csúcspolitikusok népszerűségi rangsorában, s a párton belül komoly problémát okozott, hogy az ország legnépszerűbb politikusa, a közel duplaannyi német által kedvelt Boris Pistorius védelmi miniszter helyett az SPD vezetése ismét Scholzot választotta.

Látványosan jót tesz nekik, hogy nem kormányoznak, mert pénz hiányában jóléti intézkedéseket alig, cserébe zöld népnyúzást jócskán sikerült a nevükhöz kapcsolniuk Scholz kormányában. Kancellárjelöltjük Robert Habeck alkancellár és gazdasági miniszter, aki a német gazdaság teljesítménye révén továbbra is népszerűtlen, a rangsorban hatodik – ám ismertebb és jelentősen prezentálhatóbb, mint az elmúlt évek zöld pártelnökei.

Mivel támogatottságuk egyszámjegyű, esetükben már súlyosan szórnak a közvélemény-kutatások (3 és 7 százalékra is mérik őket azonos időpontban hasonlóan megbízható, tekintélyes intézetek), átlaguk 5,6 százalék. Támogatottságuk csúcspontját a szeptember-októberi keletnémet választások alatt érték el, azóta valamelyest visszaestek, de decemberben már stabilizálódtak. Kancellárjelöltjük a második generációs iráni bevándorló Sahra Wagenknecht, aki a keletnémet állampártból, majd a Balpárt Kommunista Platformjából nyergelt át a jobboldali toposzokat is felkaroló, Kelet-Németországban már teljesen fősodratúnak mondható baloldaliságra. Wagenknecht jó rétor, népszerűsége megegyezik Merzével, vele holtversenyben harmadik a rangsorban.

Nekik mintha semmit sem használt volna, hogy tevőlegesen hozzájárultak a Scholz-kormány felrobbanásához – igaz, az abban való részvétel brutálisan leamortizálta őket, hisz 2021-ben még 11,4 százalékot kaptak. A papírforma az, hogy kiesnek a Bundestagból; három egyéni mandátum megszerzésére kevés esélyük van, hiszen legutóbb sem nyertek egyet sem. Kancellárjelöltjük nincs; vezetőjük Christian Lindner volt pénzügyminiszter, akit a Scholz-kormány gazdasági sikertelensége igen népszerűtlenné tett – a rangsorban ma hetedik, alig előzve Scholzot.

ők 3,3 százalékon állnak, 4 százalék fölé senki sem méri őket, de olyan intézet is van, akinél 2,5 százalékon, azaz a totális politikai jelentéktelenség határán állnak, ott viszont egész évben stabilan. Világos vezető egyéniségük nincs, kancellárjelöltet állítaniuk kissé nevetséges lenne; egyetlen reményük a parlamentbe jutásra az, ha az Ezüstfürt-hadművelet sikerrel jár, és három veterán politikusuk beviszi a hátán a Bundestagba az irányt vesztett pártot.

Négy: Mit ígérnek a pártok?

Alapvetően szürke és népszerűtlen kancellárjelöltek mellett legalább arra van némi esély, hogy Németországban ez a kampány ne a személyekről, hanem a politika tartalmáról szóljon: Németország recesszióban van, még az EU-n belül is kiemelkedően versenyképtelen, sok pénzét elviszi egy vesztes háború, a lakosság néhány év alatt egyértelműen felfedezte az összefüggést a merkeli bevándorláspolitika és a migránsbűnözés között, és a gazdaság jelenlegi állapotában az állam nem képes sem állampolgárainak többet adni, sem tőlük kevesebbet elvenni, sem érdemben többet invesztálni érdemi spórolás vagy adóemelés nélkül. Ezekre a problémákra reagálnak a pártok igen különböző válaszokkal.

A gazdaság problémáira alapvetően kétféle módon reagálnak a pártok.

a CDU az áramadó és a hálózathasználati díj csökkentésével, valamint a legfiatalabb atomerőművek esetleges ismételt üzembe állításával enyhítene a magas energiaárakon, az AfD új szén- és atomerőműveket építene, valamint ők és a BSW is feloldanák az Oroszország elleni szankciókat, visszatáncolnának a belső égésű motorok betiltásából, és újból importálnának orosz gázt. A BSW eltörölné a szén-dioxid-kvótákat és a hálózathasználati díjat is. Az FDP csökkentené a jövedelemadót és a vállalkozások adóterhét. A baloldal ezzel szemben az adókhoz és az energiaárakhoz minimálisan nyúlna csak, cserébe állami adókedvezményekkel és támogatásokkal serkentené a beruházásokat.

Kardinális kérdés az adósságfék kérdése (amely igen szigorúan korlátozza az egyébként maximálisan hitelképes Németország eladósodását): az FDP és az AfD sziklaszilárdan betartaná, a CDU annyit lazítana rajta csak, hogy a jelenleg nulla hitelfelvételre jogosult tartományoknak is lehetővé tenné azt az évi 0,35 százalékos GDP-arányos eladósodást, amire a szövetségi költségvetésnek lehetősége van.

Az SPD, a Zöldek, a BSW és a Balpárt a gazdaságot nem tehermentesítenék, cserébe érdemben lazítanának az adósságféken. Erre az ő szempontjukból szükség is van, mert a baloldali pártok programja csak úgy roskadozik a szociális segélyektől: az SPD és a Zöldek is masszívan pumpálná a költségvetési pénzt a nyugdíjbiztosítóhoz, hogy az átlagnyugdíj stabilan az átlagjövedelem 48 százaléka fölött maradjon, a Balpárt 53 százalékot szeretne. A BSW 2000 euróig adómentessé tenné a nyugdíjakat, és a 30 évet ledolgozottaknak 1300, a 40 évet ledolgozottaknak 1500 eurós minimálnyugdíjat ígér; a Balpárt 1310 eurós minimálnyugdíjjal is beéri. Minden baloldali párt masszív minimálbér-emelést akar, a Zöldek klímapénzt fizetnének az alacsony jövedelműeknek a szén-dioxid-kibocsátásra kivetett adók kompenzációjául. A Balpárt és a BSW is befagyasztaná az albérletárakat (előbbi országszerte, utóbbi csak ott, ahol a leginkább drágultak), emellett a Balpárt a 3 millió euró feletti örökségekre 60 százalék örökségadót vetne ki,

A bevándorláspolitika tekintetében kemény szigorításokat vezetne be a teljes jobboldal és a BSW: a CDU/CSU a határon fordítaná vissza az elutasított menedékkérőket, csak annak engedné meg, hogy Németországban maradjon, aki dolgozik, és mindenhová visszaküldené az elutasított menedékkérőket, ahová a német kormány eddig nem merte – Afganisztánba és Szíriába is. Az AfD azt akarja, hogy a határon őrizetbe is lehessen venni a menekülteket, a BSW pedig még menekültügyi eljárásra sem jogosítaná azokat, akik biztonságos harmadik országból érkeznek (azaz Németország bármely szomszédjától).

Ami az orosz-ukrán háborút illeti: az SPD kampányígéretként igyekszik eladni, hogy Németország nem szállított Scholz alatt olyan Taurus-rakétákat Ukrajnának, amelyekkel az ukránok orosz területeket lőhetnének.

Az AfD, a BSW és – valamivel halkabban – a Balpárt is mihamarabbi tűzszünetet és béketárgyalásokat szorgalmaznak, valamint elutasítják az amerikai rakéták állomásoztatását Németországban.

Emellett belefért a pártoknak néhány kulturális ügy is: a CDU visszavonná az „önmeghatározási törvényt”, amely lényegében minden 14 év felettinek szabad nemváltást tett lehetővé, az AfD ellenzi Ukrajna EU- és NATO-tagságát, szívhangtörvényt vezetne be és csak rendkívüli esetben engedélyezné az abortuszt, a BSW vizsgálóbizottság előtt számoltatná el a Merkel-kormányt a covid-ügyi döntései miatt és kártérítést adna az oltáskárosultaknak, a Balpárt pedig visszahívná a Bundeswehr katonáit minden külföldi misszióból.

Öt: Mit ad ki a koalíciós matematika?

Ez a koalíció a német politikai folklórban „nagykoalíció” néven fut, az ezredfordulóig ritka (2005-ig szövetségi szinten összesen egy volt, 1966-1969 között) volt, és általában hatalmas mandátumtöbbség jellemzi. Mostanra azonban igen gyakran ez az egyetlen megoldás (vagy még ez sem elég), és még ez is épp csak elegendő az abszolút többség megszerzéséhez. A német közvélemény-kutatók átlagából számolt mostani legvalószínűbb mandátumeloszlás szerint 55,4 százalékkal viszonylag szűk többséget kapna egy nagykoalíció a Bundestagban.

Ez a mandátumeloszlás 229 CDU/CSU-s, 140 AfD-s, 120 SPD-s, 100 zöld és 41 BSW-s képviselő alkotta hatpárti Bundestaggal számol, amelyből kiesik az FDP és a Balpárt is. 

Matematikailag lehetséges volna még a CDU/CSU és az AfD koalíciója, valamint egy egészen vad együttműködés az AfD, az SPD és a Zöldek között, ám az AfD-vel továbbra is mindenki más kizárja az együttműködést. Jelen állás szerint semmilyen SPD-s vezetésű baloldali koalíciónak nem volna többsége, a kisebbségi kormányzás pedig ugyan lehetséges, de Németországban erősen atipikus.

Ha a Balpárt megszerzi a három egyéni mandátumot, és bejut a Bundestagba, az érdemben nem változtat a képen, legfeljebb minimális mértékben csökkenti a matematikailag lehetséges koalíciók mandátumarányát. Ha az FDP eléri az 5 százalékos küszöböt, akkor a CDU/CSU és a Zöldek önmagukban már nem többségképesek, az egyszer már elvetélt Jamaika-koalíció (CDU/CSU-Zöldek-FDP) újraélesztésére pedig senki sem vágyik. Ha az FDP és a Balpárt is bekúszik a parlamentbe, az új koalíciós opciókat nem keletkeztet (a CDU sem a Balpárttal, sem a BSW-vel nem hajlandó szövetségi szinten koalíciót kötni),

Hat: És Magyarországra mi vár?

Az Orbán Viktor vezette háborúellenes, bevándorlásellenes, konzervatív társadalompolitikát és patrióta gazdaságpolitikát folytató Magyarországhoz alapvetően háromféleképpen viszonyulnak a releváns német pártok.

A két nagy néppárt, a CDU/CSU és az SPD Magyarországhoz fűződő viszonya távolságtartó, de konstruktív: nem dicsérik a magyar politikát, de – kiváltképp a német választók preferenciáiban végbement óriási bevándorlás- és Ukrajna-politikai változások, valamint az európai gazdaság versenyképessége jelentette közös magyar-német érdek révén – maximálisan nyitottak a kormánnyal való együttműködésre,

Orbán Viktorral nem rossz sem Friedrich Merz, sem Olaf Scholz kapcsolata.

Az elmúlt évek turbulenciái a magyar-német kapcsolatokban elsősorban annak köszönhetők, hogy kormányon volt kettő a német politika három vadul Magyarország-ellenes pártja (a Zöldek, az FDP és a Balpárt) közül, ráadásul a Zöldek adták a külügyminisztert – Magyarország egzecíroztatása pedig a német politikában kellően kis jelentőségű ügy ahhoz, hogy a legnagyobb koalíciós partner ne tiltsa ezt meg azoknak a Zöldeknek, akik hazánk rituális ostorozásából politikai tőkét igyekeznek kovácsolni. Magyarország számára tehát az a legfontosabb, hogy a Zöldek és az FDP ne legyenek kormányon, pláne ne adjanak külügyminisztert. A legvalószínűbb kimenetel egy nagykoalíció, melyben a külügyi tárcát ugyan a hagyományok szerint a kisebb partner, azaz az SPD kapja, viszont a német külpolitika (szintén a hagyományoknak megfelelően) jelentős részben kancellári ügy.

ráadásul a kancellár abból a CDU-ból jöhet majd, amely Gulyás Gergely kancelláriaminiszter és a számos jobboldali intézmény hathatós háttérmunkájának köszönhetően a német pártok közül még mindig a legszorosabb kapcsolatokat ápolja a Fidesszel.