Orbán Viktor a nagypályán

„Magyarország stratégiája jól mutatja, milyennek kellene lennie a világnak.” Jeffrey Sachs sztárközgazdász júniusi mondatai csengenek a fülemben, miközben lélegzetvisszafojtva nézem, ahogy a magyar miniszterelnök azt a két dolgot csinálja meg gyors egymásutánban, ami a művelt Nyugaton ma anatéma: elmegy Pekingbe, és ott kezet fog Vlagyimir Putyinnal. A kellene szempontjából ezek a világ legtermészetesebb dolgai. 

Merthogy amerikai nézőpontból Orbán Viktor egyrészt elment a világ diktatúráinak fővárosába. (Emlékezzünk: bár ez épp annyira hiányzott a világnak, mint üveges palesztinnak az Ábrahám-egyezmény, 2021 óta az Egyesült Államok a demokráciák és diktatúrák harcának bűvöletében él.) Másrészt meg kezet ráz azzal, akivel nem szabad kezet rázni. (Emlékezzünk: a 2022. márciusi bucsai mészárlásból valamiért azt a következtetést sikerült levonni, hogy a mészárlások elkerülésének legjobb módja valamiért az, ha abbahagyjuk a béketárgyalásokat, és hagyjuk tovább folyni a mészárlást.)

Ha az ember a glóbusz egészét nézi, Magyarországnak semmiféle elszigetelődési problémája nincsen. Épp ellenkezőleg: néhány éve zajos csáklyacsapásokkal törjük fel magunk körül az érdektelenség tűzfalát, amely elválasztotta a magyar tőkét a Nemnyugattól és a nemnyugati tőkét Magyarországtól, vagy épp a magyar termékeket és technológiákat a keleti piactól.

A világnak ma két fővárosa van, Washington és Peking; s Orbán Viktor az első magyar miniszterelnök, akinek mindkettőben tudják a nevét. Az Egyesült Államok volt és újraválasztásra esélyes elnöke csak szuperlatívuszokban beszél róla, a kínai elnök a barátjának nevezi. Nagypályás.

Elszigetelődni nem így szokás.

A Vlagyimir Putyinnal folytatott tárgyalás ehhez képest egészen más műfaj: miután a magyar kormány békepárti álláspontjának kritikusai éjjel-nappal azon élcelődnek, hogy Orbán Viktor mindig csak a nyugati partnereket szólítja fel tűzszünetre és a fegyverszállítások befejezésére, hát most felszólította az orosz elnököt is, hogy legyen béke. Hogy ez történt, azt mérföldekről kiszagolni: a diplomáciában nem szokás forgó kamerák előtt olyasmiket mondani, hogy „álláspontjaink messze nem mindig egyeznek” (egyenes idézet Putyintól), meg hogy „a válasz, amit az orosz elnöktől kaptam, a legkevésbé sem volt megnyugtató” (egyenes idézet Orbántól).

Szokott ilyesmi történni Szijjártó Péterrel is, nem is ritkán. (Arról egyébként, hogy Orbán oroszbarát-e, megkérdezték nemrég az illetékest is. Putyin válaszában jelezte, hogy „ez hülyeség, semmiféle oroszpárti érzülete nincsen”. Érdemes rá hallgatni, nem szokta letagadni a barátait.)

Csak nem akarja ezt meghallani Nyugaton a kutya sem. Sokan vannak, akik azért, mert nem értik. Messze kevesebben vannak, akik meg értik, de egyszerűen nem illik a narratívájukba. Sajnos utóbbiaknál van a mikrofon.

A szövetségeseink nem értik, hogyan működünk – és mi is nagyjából annyit értünk szövetségeseink politikai rendszereiből, mint tyúk a szorzótáblából. Sem konkrét, sem átvitt értelemben nem beszéljük rendesen a nyelvüket, őket meg nem nagyon érdekli a miénk. Ennek és semmi másnak köszönhető, hogy ők nem értik: a békepárti álláspont a legnemesebb értelemben véve Ukrajna- és Európa-párti álláspont. Ukrajna vért és területet, Európa versenyképességet nyerne, ha ezt képviselné; a részleteket illetően tűrjük a vitát, de a szándék egyértelműen ez. Érted haragudni nemes dolog, nem árulás.

De a megértés hiányának köszönhető az is, hogy mi sem vagyunk képesek az Istennek sem felfogni: a nyugati választási rendszerek nem kedveznek annak, hogy egy hozzánk hasonlóan gondolkodó politikai erő stabil kormányt alakíthasson.

így történhetett meg az, hogy a magyar kormány legközelebbi szövetségese Lengyelországban képes volt épp a lengyel választók legfontosabb kampánytémáját, a gazdaság ügyét nem megnyerni (ugyanúgy, ahogy a magyarországi ellenzék a háború ügyében nem találta itthon tavaly a helyét), majd néhány héttel a választás előtt egy nagy Ukrajna-ügyi irányváltással jól le is szalámizni egyetlen számításba vehető koalíciós partnerét.

Nem lehet arra politikát építeni, hogy a Nyugat országaiban egy szép napon majd átveszik a hatalmat a helyi Fideszek. Külpolitikát a létező világhoz kell tervezni, nem ahhoz, amilyennek a világnak lennie kellene. Megengedhetetlen, hogy egy országhoz fűződő kapcsolatunk választási ciklusok függvényében puszipajtás és ősellenség között váltakozzék, s hogy megfelelő mennyiségű puszipajtás hiányában kizuhanjunk az ablakon. Ez a megértésprobléma ránk eső fele.

Nincs ennek a konfliktusnak számunkra megfelelő katonai megoldása. Bármilyen agyhalott dolgokat is gondol az európai fősodor a világról, nem fogunk ellenük nyerni. Ezért kell további eszkaláció helyett azonnali tűzszünet és béketárgyalás. Nem azért, mert az ellenfélnek – az ukránok esetében az oroszoknak; esetünkben Brüsszelnek – bármiben is igaza volna. Hanem mert megnyerhetetlen, önfelőrlő háborút viselni a legjobb ügyért is felesleges. Akkor fog a Nyugat velünk szemben tűrhetően viselkedni, ha a számukra mi is tűrhetőek leszünk; meg kell találni a kölcsönös tűrhetőség egyensúlyát. Giorgia Meloninak, Robert Ficónak, de még a máltai pártállamnak is sikerült, az ezeknél sokkal okosabb Magyarországnak is sikerülni fog.

A jó megoldáshoz jó problémafelismerésre is szükség van. Elszigeteltségről szó sincsen; ha valamit üzen Orbán Viktor pekingi útja, az az, hogy Magyarország számára több ma a nyitott kapu, mint valaha. De hogy be is léphessünk rajtuk, tisztességgel meg kell értenünk a világot, szereplőinek mozgatórugóit és saját mozgásterünket. A megértés és tudás által leszünk sikeresek természetes szövetségeinkben és az azokon kívül eső világban is, egyszerre.

Egy kis csehség, románság és olaszság nem ártott még meg soha senkinek.

Nyitókép: Grigory SYSOYEV / POOL / AFP