így történhetett meg az, hogy a magyar kormány legközelebbi szövetségese Lengyelországban képes volt épp a lengyel választók legfontosabb kampánytémáját, a gazdaság ügyét nem megnyerni (ugyanúgy, ahogy a magyarországi ellenzék a háború ügyében nem találta itthon tavaly a helyét), majd néhány héttel a választás előtt egy nagy Ukrajna-ügyi irányváltással jól le is szalámizni egyetlen számításba vehető koalíciós partnerét.
Nem lehet arra politikát építeni, hogy a Nyugat országaiban egy szép napon majd átveszik a hatalmat a helyi Fideszek. Külpolitikát a létező világhoz kell tervezni, nem ahhoz, amilyennek a világnak lennie kellene. Megengedhetetlen, hogy egy országhoz fűződő kapcsolatunk választási ciklusok függvényében puszipajtás és ősellenség között váltakozzék, s hogy megfelelő mennyiségű puszipajtás hiányában kizuhanjunk az ablakon. Ez a megértésprobléma ránk eső fele.
Röviden és tömören: a Budapest-Brüsszel konfliktusban olyan békát kell lenyelnünk, mint az ukránoknak az ukrán-orosz háborúban.
Nincs ennek a konfliktusnak számunkra megfelelő katonai megoldása. Bármilyen agyhalott dolgokat is gondol az európai fősodor a világról, nem fogunk ellenük nyerni. Ezért kell további eszkaláció helyett azonnali tűzszünet és béketárgyalás. Nem azért, mert az ellenfélnek – az ukránok esetében az oroszoknak; esetünkben Brüsszelnek – bármiben is igaza volna. Hanem mert megnyerhetetlen, önfelőrlő háborút viselni a legjobb ügyért is felesleges. Akkor fog a Nyugat velünk szemben tűrhetően viselkedni, ha a számukra mi is tűrhetőek leszünk; meg kell találni a kölcsönös tűrhetőség egyensúlyát. Giorgia Meloninak, Robert Ficónak, de még a máltai pártállamnak is sikerült, az ezeknél sokkal okosabb Magyarországnak is sikerülni fog.
Meg kell tanulnunk elviselhető szövetségesnek lenni, különben semmire nem megyünk.