Grandeur, bevándorlás, ideológiák: mi maradt Charles de Gaulle örökségéből?

Miután 1969-ben a névleg alkotmányos reformokról szóló, de valójában a megrendült pozíciójú de Gaulle elnökről ítélet mondó népszavazás után a tábornok távozott a hatalomból, alig másfél esztendőnyi nyugdíjas lét adatott meg neki. Úgy tűnt, hogy nem csupán de Gaulle-t, de az egész általa megtestesített világot is végérvényesen a múltba utalja a diáklázadás, a 79 éves nemzeti hős pedig már csak „magányt és csendet” kívánt magának. Nem várta meg utódja, Georges Pompidou megválasztását, Írországba utazott, ahol főleg az olvasásnak szentelte idejét, illetve hosszú sétákat tett nejével, Yvonne-nal. A következő nyáron Spanyolországba látogatott, ahol a rozoga egészségi állapotú Caudillóval is találkozott, „látni akartam Francót, mielőtt meghalok” – magyarázta később.

1970. november 9-én a tábornok Colombey-les-Deux-Églises-i otthonában emlékiratain dolgozott, leveleket írt, majd a tévéhíradóra várva bridzsasztalához ült pasziánszozni. Este 7 felé járt. Yvonne egyszercsak azt hallotta, hogy férje hátfájdalomról dünnyög, majd a tábornok eszméletét vesztve az asztalra borult. Fél óra múlva halott volt. A hírt csupán másnap hajnalban juttatták el az Élysée-palotába.

és mindenekelőtt: nem kíván gyászszertartást, „se az elnök, se miniszterek, semmiféle beszéd”. November 12-én a Notre-Dame-ban 33 államfő – így Richard Nixon – részvételével gyászmisét tartottak, aznap pedig a colombey-i temetőben végső nyugalomra helyezték a tábornokot.

Fél évszázad telt el tehát azóta, hogy meghalt Franciaország talán utolsó nagy államférfija. Alain de Benoist jobboldali filozófus a Kommentár folyóiratnak adott interjújában állítja: ami azóta Franciaországban folyik, az „valódi politikai pokolraszállás”: „Mitterrand nem volt rossz elnök, de sok hibát követett el. Utána pedig egyre hitványabb elnökök jöttek: Chirac, Sarkozy, Hollande, Macron”. De Gaulle nem csupán nemzeti ikon, de az Ötödik Köztársaság, a jelenlegi francia politikai berendezkedés kigondolója is volt – ezen túl azonban mi maradt meg politikai-szellemi örökségéből?

A manőverezés joga

De Gaulle tábornok külpolitikáját az a cél vezérelte, hogy

Az európai együttműködés támogatója volt, ám elutasította a szupranacionalista víziókat, és hevesen ellenállt az efféle törekvéseknek – akár úgy, hogy hogy hat hónapra felfüggesztette Franciaország részvételét az Európai Tanács ülésein. Hangsúlyosan a nemzetek Európájában hitt, amely az egyensúly szerepét játssza az amerikai és szovjet behemótok között – s amely együttműködés keretében Franciaország ismét a földrész elsőszámú hatalmává válhat. A kulcs: megőrizni a „manőverezés” lehetőségét.

A tábornok gondolkodására nagy hatást fejtettek ki olyan nacionalista gondolók, mint Maurice Barrès vagy Charles Maurras – különösképpen az utóbbi geopolitikai elméletei mutatnak hasonlóságokat a de gaulle-i stratégiával (még ha a második világháború ellenkező oldalakra is lökte a két férfit). Maurras 1910-ben adta ki Kiel et Tanger című nagyhatású művét, amelyben a fashodai incidens és II. Vilmos német császár 1905-ös marokkói látogatása példáján mutatta be az esetlenül ingadozó francia külpolitika hibáit.

amit a szuperhatalmak kölcsönös elrettentése határoz majd meg, s ahol az erejét vesztett, stagnáló népességű Franciaországnak nem sok esélye lesz alakítani a nemzetközi politikát.

Mi lenne hát a kiút? Ha Franciaország a középhatalmak élére áll, és e morális tekintély birtokában manőverezik a birodalmi érdekek között. Ennek viszont az az előfeltétele, hogy a francia külpolitika kormányrúdját a pártpolitikai hullámveréseknek kitett törvényhozás helyett egy szilárd végrehajtó hatalom kezébe helyezzék. Franciaország hatalmi státuszának legjobb biztosítéka tehát a monarchia lenne – érvel Maurras. Tisztán látszik ezen a ponton a de gaulle-i politika maurrasi ihletettsége: habár a tábornok a királyságot nem állította vissza, megteremtette az elnöknek széles jogköröket biztosító „monarchikus köztársaságot”.

De Gaulle élesen bírálta a „mesterségesen, sterilen” felosztott jaltai Európát. Jóllehet Amerikát szövetségesnek tekintette, már csak

és nem tűrte, hogy a kibontakozó bipoláris ellenségeskedés jegyében Franciaországot és Európát az Egyesült Államok apródjává fokozzák le. Ez magyarázza eltökéltségét a francia nukleáris fegyverarzenál fejlesztésében, ahogyan azt is, hogy többször a geostratégiai egységként felfogott, „az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európa” egyesítéséről, a saját magára támaszkodó, „európai Európáról” beszélt – vagy hogy blokkolta az amerikaiak trójai falovaként érzékelt Nagy-Britannia belépését az európai közösségbe. A nyugat-európai államok nemigen támogatták őt autonómiaharcában, de Gaulle-t azonban ez nem tántoríthatta el attól, hogy növelje Párizs játékterét.

1958-es újbóli hatalomra kerülése után eltervezte, hogy „lépésről lépésre” kilépteti országát a NATO-ból – ennek legfontosabb aktusa volt 1966-ban a bejelentés, hogy Franciaország távozik a szervezet integrált parancsnokságából, ennek nyomán pedig kiürítették az ország területén található 29 NATO-bázist.

azt jósolván, hogy a kommunista rendszer előbb-utóbb megbukik, az „örök Oroszországgal” pedig fontos minél jobb kapcsolatot kiépíteni – az ideológiákat amúgy is felületi, múló jelenségeknek tekintette. Az 1966-ban a kambodzsai Phnom Penh-ben elmondott beszédével pedig, amelyben a népek önrendelkezési jogát hangsúlyozta és kritizálta az amerikaiak vietnámi intervencióját, az el nem kötelezett országok felé kívánt nyitni.

Talán a francia külpolitika az a terület, ahol a kontinuitás a de gaulle-i eszményekkel a legegyértelműbb. Mint arról hetilapunk hasábjain is írtunk, Emmanuel Macron azzal az ígérettel érkezett a hatalomba, hogy szakít a Sarkozy és Hollande elnökök által „importált” atlantista neokonzervativizmussal, és valóban számos jelét mutatta annak, hogy realistább megközelítés vezérli a diplomáciában.

Baráti gesztusokat tett például Moszkva felé, arra intve az „oroszok iránti bizalmatlanságra” nevelt francia diplomákat, hogy ne tegyenek keresztbe a békülési folyamatnak, s bár a Macron által kezdeményezett dialógusnak eddig nem volt túl sok gyakorlati következménye,

(Jelzi továbbá a kezdeti európai idealizmusából fölocsúdott Macron pragmatikus fordulatát az Orbán Viktorral való viszony javulása is.) Demkó Attila kollégánk Franciaország afrikai posztkoloniális politikáját elemezve arra jutott: „A régi, globális grandeur talán nem jön már vissza, de Franciaország egy dologban különbözik a többi, gyengülő nagy nyugati hatalomtól: legalább akarat van az elitjében, hogy megküzdjön a problémákkal, és újra nagy legyen.”

Kijelenthető tehát, hogy gaullista külpolitikát követ a francia államfő? „A Trumpnak adott klímaügyi riposztja, a Tegyük a bolygót újra nagyszerűvé, az »agyhalott NATO-val« kapcsolatos állítása, 2020. augusztusi látogatása Libanonban vagy az Ankarával folytatott izmozása valóban régebbi stílusokat idéznek” – mondja Frédéric Charillon, a nemzetközi kapcsolatok szakértője, hozzátéve: vitathatatlan, hogy szerte a világban sokat beszélnek Franciaországról Emmanuel Macron megválasztása óta, de az elnök liberálisabb, multilaterálisabb körülmények között vívja csatáit, mint a tábornok tette. Charillon szerint a de gaulle-i politika szolgai másolása ma bukásra lenne ítélve – ám a gaullizmus mindenekelőtt a Franciaország kivételes szerepébe vetett hitet, egyfajta tartást jelent. 

„Az arabok arabok, a franciák franciák”

1958-ban az algériai káosz elhozta a gyenge és teszetosza kormányok sorát felvonultató Negyedik Köztársaság bukását. Charles de Gaulle befejezte „sivatagi átkelését”, és átvette a kormányzást, lelket öntve azokba, akik őbenne látták a „francia Algéria” megmentésének zálogát. „Megértettelek titeket” – ezeket a szállóigévé lett szavakat intézte 1958 júniusában az eksztatikus hangulatban lévő algíri franciákhoz, akik úgy értették, hogy ezzel a tábornok kiáll az ügyük mellett.

szándékait illetően viszont nem fogalmazhatott világosan. Az Algéria-párti tábor (és különösképpen a radikális jobboldal) ezt később úgy értékelte, hogy a tábornok tudatosan megvezette híveit.

A dilemma a következőképpen festett: ha Franciaország hagyja elszakadni a geopolitikai jelentőségű Algériát, tovább csökken rangja, befolyása a nemzetközi politikában. Ahogyan Marcel-Edmond Naegelen szocialista politikus, 1948 és 1951 között Algéria kormányzója fogalmazott: „Észak-Afrikát elveszíteni azt jelentené (…), hogy hagyjuk Franciaországot egy másodrangú hatalom, mi több: egy vazallusi sorba vetett hatalom szintjére süllyedni. Nem csupán a presztízsünk forog kockán, hanem nemzeti függetlenségünk is.” Ha viszont Algéria francia marad, nem csupán az elhúzódó katonai konfliktussal és annak csillagászati költségeivel kell számolni, hanem azzal is, hogy a francia állampolgársággal rendelkező algériai muszlimok tömegei vándorolnak az anyaországba.

A tábornok döntött:

„miközben szabad kézzel kellene rendelkeznie, hogy végrehajtsa magán a század által megkövetelt változásokat”.

„Talán megértik majd, hogy a legnagyobb szolgálat, amit tehettem Franciaországnak, az volt, hogy leválasztottam róla Algériát – és mind közül ez volt nekem a legnehezebb. Visszanézve megértik majd, hogy ez a rák elemésztett volna minket. Felismerik majd, hogy az »integráció«, annak engedélyezése, hogy tízmillió arab – akikből aztán húsz-, majd negyvenmillió lesz – letelepedjen az országban, Franciaország végét jelentené” – mondta bizalmasának, Alain Peyrefitte-nek.

Szintén neki fejtette ki nézeteit a multikulturális társadalommal kapcsolatban: „Nagyon jó, hogy vannak sárga, fekete és barna franciák. Azt mutatják, hogy Franciaország mindenki számára nyitott, és univerzális hivatása van. De csak azzal a feltétellel, hogy ők kicsiny kisebbség maradnak. Másképp Franciaország nem lenne többé Franciaország. Mégiscsak mindenekelőtt egy fehér rasszú, görög-latin kulturájú és keresztény vallású európai nép vagyunk.” A kulturális különbségek feloldhatatlanságát az olaj és az ecet példájával érzékeltette: hiába próbáljuk összekeverni őket, egy pillanat alatt szétválnak. „Az arabok arabok, a franciák franciák.”

Nadine Morano republikánus képviselő esete viszont mutatja: a politika felsőbb szintjein már nemigen tűrik el az efféle gondolatok hangoztatását. Morano a tábornok emlékirataira hivatkozva jelentette ki, hogy a francia fehér rasszú nép, mire a teljes média és saját párttársai is kikeltek ellene.

De Gaulle harcostársa, későbbi kultuszminisztere, André Malraux már 1956-ban felfigyelt arra, hogy „korunk nagy jelensége a muszlim előretörés erőszakos volta”. Egy civilizáció „természetét” azt jelenti, „ami egy vallás körül felgyülemlik” – márpedig a mi civilizációnk már képtelen templomot vagy síremléket emelni. Vagy rátalál alapvető értékeire, vagy szétesik – fogalmazott Malraux. Ezzel szemben az iszlám felemelkedése a kommunista előretörésre hasonlít Lenin idején, aminek hiába igyekeztek különféle munkásszervezetek alapításával gátat vetni.

– a részmegoldások pedig nem lesznek elegendők térnyerésével szemben. Malraux arra is kitér, hogy a muszlim „nyomorultaknak” nincs mit veszíteniük, és inkább élnek szegénységben egy muszlim közösség kebelén, mint hogy éljenek a nyugatiak adományaival – ezt viszont a túl „nyugatiasan” gondolkodó fejlett államok nem képesek megérteni.

1945-ben de Gaulle úgy vélte, Franciaország demográfiai helyzete megkívánja azt, hogy a születésszám serkentése – „12 millió szép babáról” álmodott – mellett intelligens és szakszerű módon kellő mennyiségű bevándorlót is befogadjanak a francia közösségbe. A tábornok azonban nem a Földközi-tenger túloldaláról érkező migránsokra gondolt, hanem európaiakra, az igazságügy-minisztert pedig külön felszólította, hogy a francia állampolgárság megszerzésénél előnyt élvezzenek az északról érkezettek: belgák, luxemburgiak, svájciak, hollandok, dánok, angolok, németek.

A maghrebi származású személyek bevándorlása az ötvenes-hatvanas években lendült fel a függetlenségüket újonnan elnyerő államokkal kötött szerződések nyomán, a dübörgő francia gazdaság pedig szomjazta a munkaerőt, a vállalatok nagy erőkkel toborozták az észak-afrikai munkásokat. De Gaulle már egy 1963-as minisztertanácsi ülésen felhívta a figyelmet arra, hogy az az év áprilisában bevándorló algériaiak száma majdnem azonos az ugyanazon időszakban született francia csecsemőkével, ebből pedig komoly probléma kerekedhet:

Mégis, az állam gyakorlatilag ráhagyta a vállalatokra, hogy annyi munkást hozzanak be külföldről, amennyit akarnak, ennek negatív vonzatait felismerve pedig csak 1966-től tettek óvatos lépéseket a bevándorlás visszaszorítására.

De Gaulle éleslátása nem jellemezte az őt követő adminisztrációkat, így alakulhattak ki a tömeges bevándorlás nyomán a francia társadalom ma ismert kulturális-vallási törésvonalai. 1976-ban, Giscard d’Estaing elnöksége alatt Jacques Chirac kormányfő hozta meg azt a rendeletet, amely engedélyezte a családegyesítést – akkor még a portugál bevándorlók helyzete jelentette a legfőbb kihívást, az ő életkörülményeiket kívánták a lépéssel javítani. A kormányzat csakhamar rájött, hogy ezzel kinyitották Pandora szelencéjét, és felfüggesztették a rendeletet, bevándorlók jogait védő egyesületek azonban az Államtanács elé vitték a kérdést, amely megállapította: a migránsoknak joguk van „normális családi életet” élni, Franciaországba költöztetni családtagjaikat.  

Van-e harmadik út?

A gaullizmus egyik fontos alapvetése volt, hogy harmadik utat kell találni a kor két meghatározó ideológiája, a kommunizmus és az individualisztikus liberalizmus között.

kifejtve: a politikai választóvonal egyik oldalán magasra törő emberek vannak messzire vezető tervekkel, akik egy nehéz feladat teljesítésére vállalkoznak, a másikon pedig azok, akik a „mocsárban” marakodnak. Pártja, a Rassemblement du peuple français megalapításakor pedig a francia politika három „lángját” különböztette meg, amelyek egyszerre ragyogják be Franciaország történelmét: a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdők lángja; a keresztény láng, amely végső soron azonos forrásból született, mint az első; végül pedig a hagyomány lángja – Franciaország nem tagadhatja meg a múltját.

A hagyományos politikai kategóriák meghaladásának igényével a francia politikában legutóbb Emmanuel Macron lépett fel. De Gaulle és Macron harmadikutassága ugyanakkor nehezen mosható össze: míg az előbbi az etatista gazdaságpolitikát ötvözte a konzervatív társadalompolitikával, az utóbbi liberális gazdasági elvekre és progresszív társadalmi-kulturális programra épül.

Közös jegy viszont, hogy egyikükre sem jellemző a merev ideológiai sémák követése: így Macron az elmúlt időben egyre inkább jobbra tolódik, s keményebb fellépést ígér az iszlám szeparatizmussal szemben, míg de Gaulle némi vonakodás után (és meglepő módon mélyen katolikus neje biztatására) zöld utat engedett a kor egyik fontos progresszív intézkedésének, a fogamzásgátló tabletta engedélyezésének.

A tábornok gondolkodásának keresztényszocialista és nacionalista vonásai határozott cél irányába mutattak: Franciaország megreformálása, megerősítése nagyszabású állami beruházások, (a szovjet mintától eltérően nem kényszerítő, hanem orientáló jellegű) ötéves tervek, egyszóval dirigista gazdaságpolitika révén. Már a Negyedik Köztársaság De Gaulléhoz hasonló szellemben kezdte meg az újjáépítést, de a tábornok céltudatossága nagyban hozzájárult az 1945-öt követő „harminc dicsőséges év” (Trente Glorieuses) sikeréhez.

Egyes történészek, de például François Fillon volt kormányfő is hangsúlyozza, hogy

A gazdaság irányítását rendre liberális szemléletű személyekre bízta (Pompidou vagy Giscard d’Estaing), fontosnak tartotta a költségvetési fegyelmet, jelentős mértékben megnyitotta Franciaország gazdaságát (mondván, Párizsnak szakítania kell az elavult, bezárkózó protekcionizmussal), támogatta a hatállami közös piacot. Mások jelentősen árnyalják ezt a képet, rámutatva, hogy a tábornok a költségvetési fegyelemhez azért ragaszkodott, hogy az állam minél hatékonyabban szállhasson be a francia ipar fejlesztésébe, a gaullizmus pedig éppen egy szociális irányultságú jobboldal modellje lehetne.

Utalnak 1941-es oxfordi előadására – ebben a technológiai fejlődés és a tőke frigyéről beszélt, ami kirobbantotta az emberi viszonyokat megmérgező és a nemzetek egységét megtörő osztályharcot. Felidézik, hogy 1948 óta szorgalmazta a munkások közvetlen részesedését a vállalatok irányításában és profitjában. De Gaulle erősen autoriter oldalát a népi felhatalmazásba vetett hite egészítette ki – ezért tartotta fontosnak, hogy a köztársasági elnököt ne a parlament, hanem az állampolgárok válasszák, így az elnök az ország valóban pártok fölött álló irányítója lehet.

A francia mainstream jobboldal de Gaulle után gazdasági téren élesen liberális fordulatot vett, nem függetlenül a Reagan és Thatcher neve által fémjelzett nyolcvanas évekbeli korszellemtől.

aki idén júniusban nyilvánította pártját a de gaulle-i örökség letéteményesének. Fontos mérföldkő ez a Le Pen-párt történetében, ugyanis a virulensen de Gaulle-ellenes radikáljobból verbuválodott Nemzeti Front korábban vonakodott nemzeti hősnek elismerni a tábornokot (már csak azért is, mert szavazótábora jelentős részét alkották az Algériából áttelepült franciák, a „feketelábúak”), az öreg Le Pen pedig máig neheztelve gondol vissza de Gaulle-ra, aki szerinte céljai eléréséhez morálisan nem igazolható eszközöket vetett be. Marine Le Pen még 2014-ben is tagadta, hogy pártja „gaullista” volna – idei nyilatkozata azt jelzi, hogy a francia jobboldalt valaha megosztó sérelmeket végleg elhalványította az idő.