Búcsú egy harcos konzervatívtól – Paul Johnson történész emlékezete

Írta: Botos Máté PPKE tanszékvezető egyetemi docens, MCC Press kiadóvezető

Paul Johnson

(1928-2023)

Időről időre érkeznek értesítések olyan emberek haláláról, akik nélkül, úgy érezzük, megőrizni vágyott világunk visszavonhatatlanul csorbul, de legalábbis megkevesbedik.

Ezek az idős, egész életükkel egy konzervatív eszményt szolgáló gondolkodók és közéleti személyiségek

Ilyen veszteség-érzés volt, amikor elhunyt John Lukacs, Sir Roger Scruton, II. Erzsébet, vagy éppen nemrégiben XVI. Benedek pápa. Ilyen érzés volt megtudni, hogy a kortárs brit történész, a világhírű Paul Johnson is visszaadta lelkét Teremtőjének.

Paul Johnson neve az ezredfordulón a hazai nem-mainstream gondolkodók számára egyike volt azoknak a biztos pontoknak, amelyek kiindulásként segítettek a kitáguló világ megértésében. A kitűnő tollú szerző „A modern kor – a XX. század igazi arca” című művel vált idehaza ismertté, amelyben a magyar közönség számára az elsők között próbálta hihetetlen adatgazdagsággal, a rá jellemző precizitással és logikus levezetésekkel, mégis olvasmányosan bemutatni azt a kort, amelyet mi már ismerhettünk és véleményt is mondhattunk róla.

– erről a kudarcról két világháború és egy hidegháború is tehet –, de különösen azok szemlélik tartózkodóan, akik mindig is gyanakvóak voltak azzal az elképzeléssel kapcsolatban, hogy a fejlődés önmagában véve pozitív. Ők voltak azok, akik az UFi-t, a Reakciót, majd a Mandinert és a Heti Választ, a Vigiliát, a Magyar Szemlét és a Valóságot olvasták. Ők voltak az akkori magyar konzervatívok, akik évtizedeken át nem juthattak hozzá a szellem táplálékához, s akik az első néhány sor után úgy érezték, mindig is ezt gondolták a világról, amit Johnson leírt, csak ők ezt addig nem tudhatták.

A „Modern kor” után az „Értelmiségiek” című műve lett újabb bestseller itthon. A könyv, amelyben a modernitással mint feltartóztathatatlan pozitív iránnyal szemben kétkedő olvasók megmérhették, milyen mértékben feleltek meg az erkölcs és a fejlődés letéteményesei – a laikus értelmiség – az általuk meghatározott feladatnak, egyben a társadalommérnökösködés elegáns elutasítása is.

A könyv sajátos utóéleteként a hazai konzervatív oldal egyre határozottabban utasította el a felvilágosodás által megformált értelmiségi attitűdjeit. És megjelentek olyan nézetek is, amelyeket Johnson maga ugyan soha nem vallott, de könyvéből levezethető (főleg Scruton „Csalók, futóbolondok, agitátorok” című könyve olvasása után): az értelmiségi lét elutasítása. Ez ugyan szélsőséges vélemény, de egybecseng a John Lukacs-féle tétellel,

ahol az emberi vágyak már mások, és amikor már nem vágyja a munkás vagy a parasztember, hogy a gyermeke értelmiségi legyen.

Johnson ezt a korszakváltást az elitek olyan fokú képmutatásával magyarázza, amelytől megcsömörlöttek az alsóbb rétegekhez tartozók, és már csak morális okokból sem akarnak rájuk hasonlítani.

Paul Johnson konzervatív volt, annak legjobb hagyományaival: átfogó magyarázatokra törekedett, mint manapság Niall Ferguson, de nem maradt adósa érvekkel és adatokkal sem ezeknek a levezetéseknek.

Az „A zsidók története”, az „A kereszténység története”, az „A reneszánsz” vagy a „Hősök…”, az „A kereszténység története”, a „Szókratész: egy időszerű ember” vagy épp „Az amerikai nép története” írásakor mindig a láthatatlan történet feltárására törekedett.

akik, mint A. J. P. Taylor, Sir Simon Schama vagy éppenséggel az ellenkező politikai oldalon álló Eric Hobsbawm, képesek voltak nagy hatást kiváltó, népszerű történelmi tárgyú művek írására.

Emiatt a szakmabeliek közül többen nem kezelték céhbeliként, ami azonban sem az olvasókat, sem a szerzőket nem érdekelte soha. A történész nem feltétlenül a fóliánsokba temetkező, a ma valósága elől a múltba menekülő szobatudós – vagy ha tetszik: akadémiai berkeken belüli.

Az angol (és gyakorló konzervatív katolikus) történész pedig nem is maradt meg a kaptafánál. A közéleti vitákból harcos konzervatívként vette ki a részét: ellenezte Pinochet londoni letartóztatását, kampányolt Nagy-Britannia uniós tagsága ellen már 1975-ben.

Gyakran vitatkozott a deklarált és harcos ateistákkal: Richard Dawkinsszal és Steven Pinkerrel, kiállt Nixon mellett a Watergate-botrány idején, elismerte Franco érdemeit a polgárháborúban – mert meggyőződéses és elkötelezett anitkommunista volt.

Gyűlöletesnek találta az antiszemitizmust, Hitlert és Mussolinit, de ettől még semmiféle engedményt nem mutatott a kommunizmus felé. Bírálta a szabadkőműves mozgalmakat éppúgy, mint az európai bürokráciát, akiket legitimitás nélküli hatalmi tényezőknek tekintett.

Johnson ezeket a nézeteit írásban is megjelentette, ugyanis 1981 és 2001 között a Daily Mail és a The Spectator kolumnistája volt (itt 2009-ig maradt szerző), rendszeresen publikált a The Daily Telepgraph-ban, a Forbes magazinban, a The New York Time-sban, sőt, a Wall Street Journalban is.

melyben az abszolút erkölcsi értékek elutasítása a legfontosabb szempont.

Munkássága annak a kísérlete, hogy ezeknek az erkölcsi szempontoknak hogyan lehet érvényesülnie a történelmi narratívákban. Ez manapság nem divatos és nem is feltétlen releváns megközelítés.

*

Halála alkalmából a Spectator a legjelentősebb írásai közül válogatott. Ezek közül az egyik legfontosabbat idézzük:

„Úgy látom, hogy a sátán (…) az erkölcsi relativizmus és az azt létrehozó materializmus megszemélyesítője. Amit ezek megmutatnak nekünk, az nem pusztán »a világ összes királysága«, hanem az egész világegyetem, annak teljes kolosszális kiterjedésében, amely visszafelé és előre a végtelenbe nyúlik, és meghaladja az emberi elme képességeit, hogy felfogja, kivéve a matematikai egyenleteket. Azt mondják nekünk: mindez nem a teremtés aktusával jött létre, hanem a fizika törvényeinek eredményeként, amelyeknek nincs semmilyen erkölcsi célja – sőt, semmilyen célja sincs. Isten számára elképzelhetetlenül nincs hely ebben a folyamatban, az emberiség végtelenül apró szemlélője ennek a hiábavaló folyamatnak, amellyel kapcsolatban semmit sem tehet, hiszen nem bír nagyobb jelentőséggel, mint egy porszem vagy egy kődarab. Ha elfogadjuk sorsunknak ezt a szemléletét, akkor van rá esély, hogy a tudomány törvényeinek minden más megfontolást kizáró alkalmazásával, valamint Isten, a szellem, a jóság vagy az igazság, a jó és a rossz bármely más abszolút fogalmának elvetésével képesek leszünk arra, hogy az emberi állapotot csekély mértékben javítsuk azon a parányi idő alatt, amíg fajunk a halálra ítélt bolygónkon tartózkodik.”

(Paul Johnson: What the temptations on the high mountain mean today, Spectator, 2007. február 25)

*

Egy ma kissé idejétmúltnak tűnő konzervatív közíró, egy mégoly esendő katolikus angol történész ezt a narratívát sohasem fogadta el érvényesnek. Erre csak egy válasz lehetséges: „Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”

Legyen Paul Johnsonnak hite szerint. Legyen úgy, ahogy ő meg is vallotta, és áhította: üljön ott az Úr jobbján és dicsérje őt, örökkön-örökké.

Mi pedig, olvasói, tegyünk meg érte két dolgot: gyújtsunk érte egy gyertyát, hiszen egy volt közülünk –

A Kísértő így magára marad a hegy tetején.