Elfoglalta már Kirk a helyét a kánonban?
Nem ismerik el eléggé, de ez nem Kirk sajátossága, hanem az amerikai szellemi élet működésének specifikuma. egy szűk, magasan művelt elitet leszámítva az amerikaiak nem ismerik a saját múltjukat, ezért állandóan feltalálják a langyos vizet, meg a kanálban a mélyedést. Mindenki az új saját felfedezéseként írja meg a hegeli dialektikát is már huszonhatodszorra, meg mindent, amit akarsz. Jellemző, ahogy Christopher Dawson gondolatait Huntington kisajátította, leegyszerűsítette, majd megírta belőle a bestsellerjét (A civilizációk összecsapása). Tulajdonképpen ugyanez ismétlődik generációról generációra, nemzedékről nemzedékre. Legjobb esetben megpöttyintik a nevét a nagy embereknek, de leggyakrabban saját gondolatukként tálalják azt, amit előtte valaki már megírt sokkal jobban, alaposabban. Ugyanez a helyzet a filmekkel, mindig mindent remake-elnek, és a külföldi filmeket is újrarendeztetik saját maguknak, mert a húsz évvel ezelőtti verzió már nem jó. Ez jellemzi a magaskultúrájukat is, nem csak a szórakoztatóipart: mindig mindent újrafogalmaznak megállás nélkül. Folyamatos hermeneutikában vannak, ami innen, Európából nézve nagyon meglepő. Ilyen módon Russell Kirk is a nagyon fontos kvázi-elfeledett szerzők egyike, de ez ott teljesen természetes dolog. Dehát a hatása ettől még óriási, a művelt olvasó azonnal át fogja látni.
Ha jól tudom, volt némi konfliktusa a neokonokkal.
Kirk sokáig nem is volt hajlandó őket konzervatívnak nevezni. Aztán rövid ideig volt egy kompromisszumos időszak, amikor Irving Kristonak beemelte az egyik művét a Conservative Reader nevű okosító kiadványba, Kristollal személyesen jó viszonyt ápolt, de a többi neokonnal nem volt jóban se előtte, se utána.
William F. Buckley?
Buckley más tészta. Vele nagyon jó barátok voltak mindvégig, bár noha voltak vitáik. De Buckley eleve katolikus volt, a neokonok meg balról, szekuláris közegből jött elemek voltak. Ővelük nem lehetett tartósan árulni egy gyékényen, mert minden lényeges dolgot másképp láttak abban a világban.
Jó barátja volt Kirknek a mi ellenforradalmi gondolkodónk, Molnár Tamás is.
Molnár Tamás az ötvenes évek elején vándorolt ki az Egyesült Államokba, és a Russell Kirk segítette beindítani az ottani karrierjét.
Kirk John Lukácsot, Jáki Szaniszlót is segítette, és Habsburg Ottóval is nagyon jóban volt, van egy eléggé hosszú levelezésük. A neokonok meg is gyanúsították azzal Kirköt, hogy nem amerikai a gondolkodása, és voltaképpen igazuk volt, mert Kirk tulajdonképpen európaivá vált.
Tisztelte az arisztokrácia intézményét, felismerte, hogy a monarchia eszménye nagyszerű, különösen nagyra becsülte a Habsburg-házat. A Kirk Központ és a Habsburg Ottó Alapítvány között ma is dinamikus az együttműködés – amiben nagy szerepe van Pröhle Gergelynek. Általánosságban elmondható, hogy ahogy Kirk egyre idősebb lett, és politikailag egyre reakciósabb, úgy egyre jobban tisztelte a királyi családokat. Ilyen szempontból persze egy szűk kisebbséghez tartozik, de az életművének a jelentős része nem ezen a vonalon halad, nem a monarchia eszményét népszerűsítette, inkább a hazai közönségnek írt.
És Molnár Tamással mennyire hasonlít a gondolkodása?
Meglehetősen nagyon különböző. Konzervatívok voltak mind a ketten, de más fogalmi készletet használtak, más premisszákból indultak ki. Molnár Tamást én jobboldali katolikusnak nevezném – Pánczél Hegedűs Jánoshoz hasonlóan, aki A rend bástyái című kötetében értelmezte Molnárt. Mezei Balázs perennialistaként is jellemzi. Molnár a jobb meg a bal fogalmából filozófiai terminust csinált, és igen jól. Kirk nem ezeket a kifejezéseket használta, hanem a konzervatív versus radikális szembenállást állította fel, ahol a radikális mindig a baloldali radikalizmust jelenti. A problémahorizontjuk is igen különbözött. Kirk nem foglalkozott egyháztörténettel, Molnár rengeteget. Úgyhogy ez egy barátság volt, tudták, hogy egy oldalon állnak, tudták, hogy ugyanazok az ellenségeik, hasonlóak az eszményeik, de ez nem jelenti azt, hogy a könyveik fölcserélhetőek lennének.