A taxis én vagyok – mondta Bovaryné

Jó régen nem ültem taxiban. Életem egy bizonyos szakaszában meg gyakran, sőt sokat, így aztán alkalmam nyílt megismerkedni a taxisok mikrovilágának számos szegmensével, a nagy dumástól a pálya elhagyón át a hiénáig. Volt egy időszak, amikor a taxis hírvivő is volt egyben, amiről ők nem tudtak (jól, vagy rosszul, az most mindegy), az nem is létezett. Maga a taxi remek terep és kiváló narrációs fészek is egyben, szeretik is a filmkészítők nagyon.

Nem soroljuk most sokáig, de gondoljunk csak olyan ikonikus mozikra, mint a Taxisofőr (Martin Scorsese), a Dögkeselyű (András Ferenc), de még a vicces arab csávó is belefér az emlékekbe a Taxi című végtelenített szériából. Kovács Ákos Magunk maradtunk című első kisjátékfilmjének hétköznapi hőse, narrátora és kalauza is egy taxisofőr, Papp János remek alakításában. Pompás “casting”, a mostanában filmekben nem agyonfoglalkoztatott színész kiválasztása igazi tarantinós húzás, az orgánuma (ami  nem elhanyagolható adottság egy monológ esetében) pedig, nos az ugye káprázatos.

A rendező saját anyagból dolgozott, tavaly megjelent novelláskötetének két darabját gyúrta össze egy harmadik, új, masszív tömbbé. A Magunk maradtunk alig huszonhét perc, de olyan sűrű, hogy megáll benne a kanál. Ez mondjuk egy első (szerzői) filmnél egyáltalán nem szokatlan, annál kirívóbb viszont az elegáns magabiztosság. Persze Kovács Ákos nem most látott életében először kamerát, komoly klip múlt áll mögötte, de ez azért egy másik műfaj.

Az elegancia esetünkben a matéria kezelésére vonatkozik, mert a Magunk maradtunk közben olyan igazi beszippantós film (hopp, mindjárt benne is vagyunk a közepében), a megérintős fajtából. Benne van a közös történetünk és történelmünk, apáink, anyáink és nagyszüleink, ugyanakkor a magány filmje is, tele tiszteletteljes utalásokkal, Makk Károlytól Tarkovszkijig, fekete-fehérben, feketén, fehéren. Mire észbe kapnánk, már benne is ülünk a taxiban, időutazunk a hátsó ülésen.

A sofőrnek még a tarkója is játszik - gondoljuk egy pillanatra - miközben belassulunk mint a kép éppen, elúszik egy farmotoros Ikarus, ami egyrészt egy ipartörténeti remekmű ugye, másrészt viszont a komplett gyerekkorunk, ami szintén nem elhanyagolható szempont, pláne az örök gyerekeknek. És zuhognak a mondatok szépen, mint egy komoly eső, “sávlezárás van a Keleti utcában”, “bámultuk a nőket”, “na, a Keserű, az kilépett”, “kihal az én generációm, aztán csak olyanok maradnak, akiknek semmi sem szent. Sem a törvény, sem az emlék.”, értjük, persze hogy értjük, egyszerű ez, mint egy lovasrendőr 2006-ból.

Az időnk kevés és az is hamar lejár, de legalább volt IDŐNK, és ilyenek voltunk benne, most meg kissé idegenül bolyongunk (elidegenedve) egy idegen világban, utazók, átutazók, utasok és taxisok egyként. Magunk. A Magunk maradtunk egy nagyon szerethető, magával ragadó kisfilm egy emberről, aki élt, szeretett és meg fog halni. Így megy ez, mondaná Vonnegut.

Nyitókép: Akos.hu