Csillagokká írom a karom – Tornai József halálára

2020. január 31-én, 92 éves korában elhunyt Tornai József Kossuth-díjas, valamint a Nemzet Művésze címmel kitüntetett költő. Rá emlékezünk. 

***

Egy barátom azt írta, Tornai József halálával az utolsó nagy költő távozott közülünk, már csak a kicsik maradtak. Ami így nyilván nem igaz, még ha értem is, mire utalt ezzel.

Mert Tornai költői univerzuma mintha tényleg más lenne, mintha gyökeresen különbözne a kortársi hangok legtöbbjétől. És nem is csak a mondandója miatt. Mert olyan nagyon sokfélét azért nem lehet mondani, a költészet örök témái adottak. Tornai univerzuma azért más, azért tágasabb – mondhatnám nyugodtan, hogy végtelen –, mert volt bátorsága és ereje ahhoz, hogy a verset, az alkotást hosszú életpályája során mindvégig a lehető legnagyobb feszültségben tartsa. Tornainál soha nem volt szó semmiféle divatról, nem voltak üresjáratok, nem voltak mélyrepülések. Ha Tornait olvasunk,

Ha tényleg nincs más választása, mint hogy költő legyen. Tekintélyes életművéből a Holdfogyatkozás című, 1999-ben megjelent kötetével találkoztam először, amelyben szerelmét gyászolja el. Ez a mű jelentőségében olyan, mint Szabó Lőrinctől A huszonhatodik év.

Ez a megrendítő erejű kötet tudatosította bennem, hogy Tornai József valóban a huszadik századi magyar költészet egyik meghatározó alakja. Olyan mélyre ásott, hogy az olvasó néha tényleg beleszédül és elgondolkodik azon, hogy képes-e követni a szerzőt az emlékezés és a fájdalom sötét ösvényein. Tornai költészetében egyébként is van valami szédítő, delejes hatás. Az archaikus költészet elemi ereje élt benne, a ráolvasások, a varázsformulák mágikus tartalmai. Versei bizonyos értelemben egyáltalán nem voltak a modernek, inkább az látszott általuk, hogy milyen lehetett a költészet kezdete, amikor még nem is költészetnek nevezték, hanem tisztán szakrális aktus volt. Ebben az értelemben igaza lehet ennek a barátomnak, valóban úgy tűnik, hogy Tornai József volt az

Ami így persze megint csak túlzásnak tűnhet, de aki olvasott életében Tornait, talán érti, hogy miről beszélek. Egyszerűen nem azokban a léptékekben gondolkodott, mint a többiek.

Nála mindennek súlyos, halálosan súlyos és komoly tétje van. Ebben sem hasonlít a kortárs költészet meghatározó áramlataira. Szinte alig érthető, hogy ezzel az „érintettséggel”, folyamatosan a legmagasabb hőfokon létezéssel ilyen hosszú életet élt meg. Tornai nagysága főként abban áll, hogy mindig az „egészről” beszélt, verseiben mindig jelen van a Mindenség egésze, a női testtől a csillagködökig. Akármiről is ír, mindig a mindenről ír, a konkrét téma szinte nem is fontos nála, mert amiről szó van, az szinte mindig ugyanaz: az Univerzumban vergődő, azt megérteni akaró, a lehetetlennek újra és újra nekifutó ember útja.

A Tornai-versben megszólaló hang egy olyan ember hangja, akinek a számára az emberiséggel egyidős mítoszok valósága ugyanolyan érvényes, mint a modern világ különféle tüneményei. Ádám és Éva oltára című verseskötetének előszavában ezt írja:

„Hátha az én Ádámom és Évám egyszerűen a huszadik század második felének embere? Férfi és nő ma nem statikus, eleve-elrontott helyzetben van, hanem a küzdelem állapotában, amikor még sok minden nem dőlt el. Még megvan annak az egyéni és egyetemes lehetősége, hogy szembeszálljunk a Nagy Darálógéppel. Hőseim nemcsak egymással, de a civilizáció »áldásaival« is harcolnak. A »kétségbeesés kora« veszi körül őket. Csak abban különböznek másoktól, hogy ők még emlékeznek  az erdőre, a folyóra, egymás testére és isten jelenlétére. Abban a hitben születtek ezek a versek, hogy akármennyire is absztrahálódik, technicizálódik a mai ember élete, emberi lényegünk megmarad. A szépség, a szeretet, a szerelem, az állatok és a többi élőlény iránti egyetemes vonzalom megtart minket gondolkodásra és boldogságra képes halandóknak.”

Tornai József egész hosszú életében emlékezett az erdőre, a folyóra, a másik testére és az isten jelenlétére. De azon túl, hogy emlékezett – hisz' jó néhányan emlékszünk mindezekre a magunk módján –, képes volt arra, hogy ezt az emlékezést folyamatos valósággá, mitikus erejű erejű költészetté is emelje. Verseiben, esszéiben az ember eredettörténete, szenvedélyeinek és örökös keresésének miértje foglalkoztatta. Soha nem elégedett meg a másoktól kapott válaszokkal, az univerzális kultúrkincs, a törzsi költészet, a néprajz, a botanika, a csillagászat, a filozófia beemelésével egyetemessé tágította művészi világszemléletét. Ha tényleg az utolsó nagy költő volt, a leginkább ezért volt az.

A jobbára felszínes és látványosan önmarcangoló, ürességtől átjárt, ironikus és cinizmusba hajló költői megszólalások idején Tornai József költészete magában állt, mint a fokozatosan eltűnő természet ritka tüneményeinek egyike. Mint egy hatalmas tölgy a tarvágás utáni hegyoldal bozótosában.

„Kedvelt idézete Szophoklész Oidipusz királyából: »Meg akarom ismerni származásomat« – az emberi lényeget. Az ősi énekek ehhez adnak fogódzót. Antropológiai, líratörténeti értelemben szükségét érzi annak, hogy visszatérjen eredetéhez, s végiggondolja az emberi lény alakulástörténetét. Ez pedig nemcsak fejlődés, hanem előrecsörtetés is a Baudelaire által fölmutatott Rossz irányában. Tornai eljutott az emberiség mélyen megalapozott kritikájáig, miközben hitelességét, a gondolathoz illő, mágikus és intellektuális formát mindenkor megszenvedő költőként kereste a maga útját. Átlátta: rosszul gazdálkodunk adottságainkkal és a létfeltételeinket fedező természeti környezetünkkel, dédapáink és korábbi őseink hagyatékával. Gondolkodó költőként az ösztönök megismerésére törekszik. Szenvedélyes szerelmi költészete a modern ember meghasonlottságából keres kiutat az önismeretben. Nemzeti költészetünk nagy hagyományait folytató nagymesterré vált a huszadik és a huszonegyedik század bőven vett fordulójára” – írta Alföldy Jenő a Tornai költészetéről szóló monográfiájában.  

Ez a nagymester hagyott itt bennünket néhány napja. Több mint ötven kötete jelent meg életében. Kilencvenkét éves volt. Álljon itt végezetül Ars poetica című verse:

Egyszer elkezdek írni
és nem hagyom abba
se éjjel, se másnap
s a hetedik napon sem,
mert ki kell végre mernem
magamból a magyar nyarakat,
Európát és a mindenséget:
a játékos, fekete kosokat a havasokon,
homokban az egymást-vonszoló,
piros-fekete varázs-bogarakat.
Csillagokká írom a karom,
vérpecsétes levelű kőrisfákká a lábom, hogy szóvá
tűnjön el minden tagom-szervem
egymásután,
de ti akkor
vegyétek ki a tollat kezemből,
mártsatok meg jeges folyótajtékban,
ahogy a megolvadt, égő
meteorokat
szokták eloltani.