Esterházy János: nácik és kommunisták ellen, magyarokért és zsidókért

2017. szeptember 16-án helyezték végső nyugalomra Esterházy János földi maradványait Alsódobokon. Elgondolkodtató a közelmúltunkkal kapcsolatban, hogy az 1957-ben a hírhedt mírovi csehszlovák börtönben elhunyt politikusnak csak most adatott meg a minden embernek kijáró kegyelet. A kisebbségi lét küzdelmeit vállaló politikus sorsa felidézhetné Antigoné tragédiáját is: „mert bukott ügyért veszett, sem eltemetni, sem siratni nem szabad.” 

Esterházy János személyében egy magyar, de ízig-vérig közép-európai ember képe rajzolódik ki. Természete szerint közvetlen és joviális volt, s bár nem szerette, ha grófnak szólították, az apai ágon magyar, az anyain lengyel főnemesi családból származott. Kapcsolatrendszere jelentős lengyel családokra és a lengyel politikai élet tagjaira is kiterjedt. Részben ennek köszönhető, hogy 1939-ben, Lengyelország német és szovjet megszállása után részt vállalt a menekülők megsegítésében. Pénzzel és civil ruhával látta el a Magyarországon keresztül Franciaországba igyekvő Kazimierz Sosnkowski tábornokot. Szerepe volt abban is, hogy lengyel műkincseket helyeztek biztonságba a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Lengyel Bank tartalékait pedig a Magyar Hitelbankban.

Trianon után birtokainak 90 százalékát elvették, mégis szülőföldjén maradt, és a kisebbségi létet választva lépett politikai pályára. 1932-től részt vett a csehszlovákiai közéletben, 1935-ben Kassán nyert képviselői mandátumot. Eduard Beneš miniszteri posztot kínált neki, azonban Esterházy visszautasította, mondván, hogy magyarellenes politikát folytató kormányban nem kíván szerepet vállalni. 1936-tól az Egyesült Magyar Pártot irányította ügyvezető elnökként. Tanácsait, véleményét a magyar kormányzat és politikai élet szereplői, mint Teleki Pál és Bethlen István is, meghallgatták. Távolságot tartott a totalitárius rendszerektől és ideológiáktól egyaránt. Ismert jelmondata szerint vallotta: „a mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt.” 

1938-ban az első bécsi döntés után nem élt a lehetőséggel, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt területen folytassa pályafutását. Bár ezúttal magyar miniszteri szék várhatta volna, helyén maradt, hogy továbbra is a kisebbségben maradt magyarokat képviselje. Ezzel kezdődött meg kockázat- és kompromisszumvállalásának legnehezebb időszaka. Mivel pártja működését felfüggesztették, a magyarság törvényes képviseletének biztosítása érdekében Esterházy elfogadta, hogy a decemberi választásokon a Jozef Tiso által vezetett Hlinka Szlovák Nemzeti Egység Pártja által kínált listán induljon. A választások után az autonóm, majd pedig az „önálló” Szlovákia országgyűlésének tagja lett (a Szlovenszkói Magyar Párt csak később kezdhette meg működését). 

Mivel a sajtó tekintélyelvű irányítása és a cenzúra miatt nem jelenhettek meg a magyarságot ért sérelmek, ezért Esterházy a parlamentet igyekezett nyilvánosságként használni. Az 1939-es szlovák alkotmánytervezet szövegét csak egy nappal a szavazás előtt kapta meg, mégis érdemben bírálta azt, észrevételeit azonban nem vették figyelembe. 1940-től fogva tüntetőleg távolmaradt a zsidók jogait korlátozó, majd pedig sorsukat megpecsételő törvények megszavazásakor. Egyedüliként nem szavazta meg az 1942-es, deportálásokat lehetővé tévő törvényt sem, amely ellen levélben is tiltakozását fejezte ki. 

A vészterhes idők előrehaladtával egyre kevesebb értelmét látta, hogy részt vegyen a parlament munkájában. Az ellene való fellépés sem váratott sokat magára, 1943-ban felfüggesztették mentelmi jogát, és államellenes cselekedet miatt büntetőeljárást indítottak ellene. Az indokolás szerint ehhez elegendő volt az az eset, mely szerint augusztus 22-én, Poprádon egy vonat késése miatt felháborodásában többször azt a kijelentést tette, ráadásul magyarul, hogy: „Mi ez, kérem, egy közönséges harmadosztályú kocsi, s még erre mondják, hogy Tátra-expressz. Ez egy közönséges svindli, mint minden ebben az országban.” 

1944. március 19. után tiltakozott Magyarország német megszállása ellen. Felvette a kapcsolatot Svájc pozsonyi diplomáciai képviseletével, és egy memorandumot juttatott el a szövetséges hatalmakhoz. Magyarországi tartózkodása idején a nyilas hatóságok üldöztetéseit is elszenvedte. A front elvonulásával visszatért Pozsonyba, hogy újra munkához lásson a magyarság érdekében. 

1945 júniusában szovjetellenes és részben a csehszlovák állam ellen elkövetett bűnök vádjaival tartóztatták le. Moszkvába hurcolták, ahol 10 év kényszermunkára ítélték, és a Gulag egyik táborába került. Csehszlovák vádlói azonban nem „elégedtek meg” ennyivel. 1947-ben távollétében halálra ítélték, és kérték a kiadatását, amire 1949-ben került sor. A testileg megtört Esterházy büntetését „kegyelemből” életfogytiglanra változtatták, és Mírovban raboskodott haláláig. 

A 20. századi történelem abszurditását mutatja, hogy helytállásáért kétszer is igaztalanul ítélték el, végső nyughelyét pedig csak egy emberöltő után találhatta meg. Eltemetni és siratni tehát újra szabad. Lehet, hogy mégsem veszett ügyért „bukott”?

A sorozat a Nemzeti Emlékezet Bizottsága segítségével készül.