Kell nekünk a nőnap?

(...)

„Van egy márciusi nőnapunk – de mit kezdjünk vele? Hisz az év minden napján kedvünkre csemegézhetünk a női lét bonyolultságát, nagyszerűségét, szerepeink összeegyeztetését boncolgató cikkek, filmek, posztok között. Erősek lettünk, és mindaz, ami évszázados elvárás volt velünk szemben, egyre inkább már csak magunkkal szembeni elvárás: hogy ne csak ápoltak és háziasak legyünk (ami ellen annyira tiltakoztunk); hogy férfiakat megszégyenítően (sőt, bizonyos pályákról kiszorítva) beteljesítsük, amit kiharcoltunk, és belevethessük magunkat a tanulásba, karrierbe. Hogy csakazértis bebizonyítsuk, a nő többfelé tud figyelni, empatikusabb, szívósabb, mint a férfi, és mindemellett megmarad még nőnek is! S közben meglepetten és csalódottan konstatáljuk, hogy mintha eltűntek volna a férfiak, s ez már a szakembereknek, többek között Philip Zimbardónak is feltűnt.

De lehet nőnek lenni férfi nélkül? Lehet a nőt ünnepelni úgy, hogy a férfi csak a kelléket, a virágot és a bonbont biztosítja a ceremóniához? Sőt, olykor maga is díszlet csupán, mert azért az igazi nő mellé már csak a látvány miatt is dukál egy pasi.

Nem szólhatna ez a nőnap arról, hogy férfi nélkül lehetetlen értelmezni a nőt és fordítva? Különbözőnek lettünk teremtve, és a dolgokat férfiként és nőként éljük és látjuk. A nőnapnak szerintem akkor van értelme, ha ezt elfogadjuk. Az ünneplésnek meg akkor, ha nőt és férfit együtt tudunk ünnepelni.”

(...)