A válságkezelés trójai falovai

Joób Kristóf írása a Mandiner hetilapban.

Sokan új fejezetként értékelték az EU történetében az uniós helyreállítási alapról szóló javaslatokat: Angela 
Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök május 18-án jelentette be az 500 milliárd eurós alap létrehozásának tervét, amelyet aztán az Európai Bizottság május 27-én 750 milliárd euróra bővített. A pénzügyi alap életre hívását a koronavírus-járvány negatív gazdasági hatásainak ellensúlyozása indokolta, ám óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy milyen hosszabb távú hatásai lehetnek e kezdeményezéseknek.

A 750 milliárd eurós gazdasági helyreállítási alap a 2021–2027-es hétéves költségvetési keretet egészítené ki Ursula von der Leyen bizottsági elnök elképzelése szerint. A Következő generációs EU elnevezésű alap 500 milliárd euró értékben vissza nem térítendő támogatásként, 250 milliárd euró erejéig pedig hitelként szolgálna, és alapvetően kompromisszumos megoldásnak tekinthető az eredeti német–francia 500 milliárdos javaslat, illetve az Európai Parlament által május közepén felvetett 2000 milliárd eurós keretösszeg között. A vissza nem térítendő támogatásokból minden tagállam részesülne, kölcsönt viszont önkéntes alapon lehetne felvenni, és ezzel a lehetőséggel több jó gazdasági helyzetben lévő északi tagállam nem is élne. Olaszország például 81,8 milliárdos támogatást és 90,9 milliárdos hitelt kapna, Spanyolország pedig 77,3 és 63,1 milliárdot. Németország, Franciaország, Ausztria és Hollandia viszont nem venne fel hitelt. Magyarországnak egyébként 8,1 milliárd euró értékű vissza nem térítendő támogatás, illetve 6,9 milliárd eurónyi hitel jutna az alapból.

Mindez egyelőre csak feltételes módban írható le, mivel a tagállamok között nincs konszenzus az alap működésével kapcsolatban. Ennek egyik fő oka a „fukar négyek” (Ausztria, Dánia, Hollandia és Svédország), illetve a szerintük felelőtlen költségvetési politikát folytató déli tagállamok (Olaszország, Spanyolország és Görögország) közötti bizalmatlanság. A tagállamok pénzügyminiszterei csütörtöki ülésükön folytatják az ezzel kapcsolatos egyeztetéseket, de a végső döntés legkorábban egy héttel később, a június 18–19-ei állam- és kormányfői csúcson várható.

Az újjáépítési alapról szóló német–francia javaslat kapcsán többen is „hamiltoni fordulatot” emlegettek Alexander Hamilton amerikai pénzügyminiszterre utalva, akinek javaslatára 1790-ben az USA központi költségvetése átvállalta a függetlenségi háborúban eladósodott szövetségi államok adósságát pénzügypolitikai hatáskörének jövőbeli szélesítéséért cserébe. Sokan vélekednek úgy, hogy ez volt az a momentum, amelynek következtében az USA laza államszövetségből ténylegesen szövetségi állammá vált. Az EU-föderalisták szemében a két helyzet közötti párhuzam nyilván ígéretes, ám több szempontból is sántít. Először is, az uniónak továbbra sincs pénzügyminisztere, illetve a javaslat mögötti tagállami támogatás finoman szólva sem nevezhető egységesnek. Ráadásul a tervezett kötvénykibocsátás azért sem lenne közös adósságvállalás, mert nem a tagállamok vállalnának érte egyetemleges garanciát.

A párhuzam gyenge pontjai ellenére a német–francia tervezet a közös adósságvállalás irányába mutat, így adódik a kérdés: idővel ez vajon a pénzügy-politikai hatáskörök átszabását, esetleg egy tényleges uniós pénzügyminiszteri poszt létrehozását vonhatja-e maga után? Bár Merkel és Macron hivatalosan egyelőre nyitva hagyták, milyen irányba terelnék az EU struktúrájának átalakítását, az már most biztosnak látszik, hogy a közös egészségügyi politika mellett a költségvetési és pénzügypolitikát is új alapokra szeretnék helyezni. 

Ez pedig nem jelenthet igazán mást, mint a tagállami politikák befolyásolásának erősítését. A bizottság által kiegészített, 
750 milliárd eurós koronavírus-mentőcsomag felhasználásának az egyik feltétele például, hogy a tagállamokra nézve kötelező érvényűek lennének a Brüsszel által minden évben megfogalmazott gazdaságpolitikai iránymutatások, amelyek eddig inkább ajánlások voltak.

Az is érdekes kérdés, hogy mi vezethetett ilyen gyors pálforduláshoz vagy – ahogy az Alternatíva Németországért (AfD) elnökhelyettese, Beatrix von Storch fogalmazott – „szószegéshez”, hogy Merkel, a korábbi álláspontjával szembemenve, ma már támogatja egy közös uniós pénzügyi alap felállítását. Valóban, a CDU 2018-as kongresszusán elfogadott nyilatkozat kimondja: a párt „világosan elutasít mindenfajta közös adósság- és kezességvállalást” uniós szinten. Ez volt a német politika alapvető attitűdje a 2008-as pénzügyi válság óta, és nem alaptalanul részben ezzel hozták összefüggésbe a karlsruhei alkotmánybíróság május eleji, nagy port kavaró döntését is az Európai Központi Bank kötvényvásárlási programja kapcsán. Az újjáépítési alap iránti német lelkesedést minden bizonnyal az is magyarázza, hogy a német gazdaság szemszögéből az európai beszállítói láncok működőképességének a védelmét is szolgálja – mutatott rá Ivan Krasztev, a bécsi Institut für Wissenschaft vom Menschen (Humántudományi Intézet) elemzője.

A német gazdasági érdekek, úgy tűnik, ezen a ponton találkoznak az uniós elit azon félelmeivel, amelyek a brexit, illetve a közép-európai tagállamok külön utas elképzelései és a populista pártok megerősödése miatt az EU teljes dezintegrációjáról szólnak. Ráadásul ezt a folyamatot a koronavírus-járványhoz hasonló válsághelyzetek csak még jobban felgyorsíthatják. Emiatt pedig Brüsszel úgy érzi, a központi kompetenciák erősítése lehet az egyetlen megfelelő válasz, még akkor is, ha ezzel esetleg éppen a kívánttal ellentétes hatást ér el.

Röviden megjegyzem

*** 

Címlapkép: Wikipédia

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.