Nem létezhet egységes mérce a tudomány mérésére – Fekete Balázs a Mandinernek

2021. július 24. 8:01
A természettudományok, valamint a bölcsészet- és társadalomtudományok hagyományai és gyakorlatai eltérőek, ezek egy mérce szerinti értékelése a valóság megerőszakolása lenne – vallja Fekete Balázs a Társadalomtudományi Kutatóközpont főmunkatársa. Az ELTE jogi karának docensével a tudománymérés problémáiról, a magyar tudomány láthatóságáról és a nemrég egy oxfordi kiadónál megjelent jogelméleti könyvéről beszélgettünk.

Nyitókép: A tudomány kellékei (Jean Baptiste Simeon Chardin festménye)

 

Több más kutatóhoz hasonlóan ön is kritikusan fogadta a magyar bölcsészettudományok teljesítményének méréséről nyilatkozó Tóth János és Demeter Márton kijelentéseit. Mit lát problematikusnak?

Elsőként azt szeretném megjegyezni, hogy szerintem egy ilyen kezdeményezéssel önmagában semmi probléma sincs,

nagyon fontos, hogy a tudomány világa is átláthatóan és elszámoltathatóan működhessen,

és ennek megteremtésében az ilyen teljesítménymérések fontos szerepet játszhatnak. Azonban, mégis, mind a vonatkozó tanulmány, mind szerzőik megállapításai, fogalmazzunk finoman, nem győztek meg, és érteni vélem, többek között, Zsoldos Attila álláspontját, noha én nem a bölcsészettudományok, hanem a jogtudomány és a társadalomtudományok területén dolgozom.

Alapvető problémám a fenti kutatással – amiben én is érintett vagyok, de nekem úgy tűnik, nem megfelelő Scopus-profilt használtak a szerzők, és esetemben az mtmt-t sem megfelelően nézték át – de ez most nem releváns, csak az érintettséget szerettem volna jelezni –, hogy rendkívül leszűkítő módon tekint a tudományos munkára, annak csak egy szűk szeletét veszi figyelembe. Fontosak az idegen nyelvű, magas presztízsű szakfolyóiratokban jegyzett cikkek egy tudós teljesítményének értékelésénél, de legalább ilyen fontosak a monográfiák, a szerkesztett kötetek – szerintem a szerkesztés is nagyon komoly munka, ami ráadásul láthatatlan, hiszen egy másik szerző írásának a minősége javul –, és a magyar nyelven megjelent publikációk is – ha csak a publikálást nézzük. De, nem szabad amellett sem elmenni, hogy egy kutató teljesítménye szempontjából ezentúl még lényegesek a különféle konferencia-előadások, az oktatási teljesítmény, vagy az elnyert ösztöndíjak és tudományos pályázatok is. És, mindezek mellett, egyre fokozottabb kommunikációs elvárások is megjelentek a kutatókkal szemben, kutatási eredményeiket a nagyközönség számára is hozzáférhetővé kell tenniük – ezt tette például Tóth János, amikor interjút adott a Mandinernek. Egyszóval, szerintem az a megközelítés, hogy kinek hány jegyzett nemzetközi tanulmánya van, szükségképpen csak torz képet adhat csak egy adott kutató teljesítményéről, tudomásom szerint ezért nem is alkalmaznak ilyen értékelést sehol sem a nyugati egyetemeken és kutatóintézetekben. 

Hogyan minősítik magukat a folyóiratokat?

Ha jól tudom, ezek a különféle Q-s minősítések kizárólag csak a folyóiratok minősítését jelentik, és így magukról a cikkek minőségéről, egy bizonyos sztenderdizált tényközlésen túl – ebben és abban a folyóiratban jelent meg valami, és az a folyóirat a rangsorban valahanyadik helyen áll – nem mondanak semmit.

Minden tudományos tanulmánynak önálló élete van,

habet sua fata, és ebben központi szerepet játszik a tudományos közösség értékítélete, ami gyakran csak évekkel később válik „mérhetővé”, hivatkozások, továbbgondolások vagy vállveregetések formájában.

Továbbá, azt is szeretném megemlíteni, hogy mégha el is fogadjuk, amit a szerzők a tanulmányukban állítanak, akkor is erősen kétséges, hogy a következtetéseik – nagyon gyengén teljesítnek a volt akadémiai és más intézetek az általuk felállított mérce szerint – megalapozottak-e. A gyenge teljesítményt mindig csak valamivel összehasonlítva tudjuk szerintem megállapítani, és jelen esetben nem látom a bázist, hogy mihez képes gyenge a 2014-2018 közötti teljesítmény. Sem longitudinálisan, sem regionális összehasonlításban nem közölnek adatokat a szerzők. Így pedig, ez az állítás a levegőben lóg.

Továbbá, mégha gyenge is ez az intézményi teljesítmény, akkor is érdemes lenne ezt az állítást kontextualizálni. Vajon összemérhető-e a legmagasabb szintű – D1/Q1 – folyóiratokat megcélzó, ebbe a közegbe szervesen „beleszocializálódott” angol anyanyelvű, valamelyik elit amerikai vagy angol egyetem végzett kutató és egy magyar kutató teljesítménye? Vannak-e esetleg itthon olyan tényezők – például a közismert, évtizedek óta fennálló forráshiányos állapot, az itthoni akadémiai tradíciók másmilyensége, vagy az eltérő nyelvi orientációk – a magyar jogtudomány például hagyományos német orientációjú –, amelyeket legalábbis érdemes lenne figyelembe venni, egy ilyen – alapvetően számszerű, majd arra építve értékítéletet közlő – állítás megfogalmazásánál?

És összemérhetők?

Végső soron, szerintem létezik egy ki nem mondott előfeltévés a fenti szerzőpáros gondolatmenetében, ami rendkívül törékennyé teszi azt: a számosság egyben minőséget is jelent. Ha valaki sokat ír magasan jegyzet folyóiratokba, akkor biztosan minőségi munkát végez. Ez az összefüggés megállhat, sok esetben meg is áll, de számos példával találkozhatunk a tudománytörténetben, melyek az jelzik, hogy

a mennyiség és a minőség között nincs közvetlen okozati összefüggés.

Kedvenc példám erre a 20. század két jelentős nyelvfilozófusának munkássága. Ludwig Wittgenstein és John L. Austin legendásan keveset írt, az sem biztos, hogy ezzel a túlhajtott mai mércével mérve akár tanársegédek lehetnének egy magyar egyetemen, és mégis: megkérdőjelezhetetlen hatalmas hozzájárulásuk a filozófiai és ezen keresztül a tudományos gondolkodás fejlődéséhez.

Fekete Balázs

Lehet egy mércével, egy rendszerben mérni a természet- és bölcsészettudományokat vagy társadalomtudományokat?

Itt látom az alapvető problémát. A folyóirat-publikáció kiemelkedő szerepe a természettudományok egyik fontos tudományszociológiai sajátossága, aminek meg van a maga rációja: gondoljunk bele, milyen hihetetlen lendülettel fejlődik egy-egy terület, és itt tényleg fontos lehet az eredmények minél gyorsabb megjelentetése.

A bölcsészet- és társadalomtudományok hagyományai azonban eltérőek,

e területen, – amint erre már Borhi László is rámutatott – a monográfiák, mégha nem is 30 centisek, írásának is kiemelt szerepe van. Azaz, a tudományos tevékenység e két tradíciója nagyon eltérő, és szerintem nem alkalmazhatók az elvárásaik egymásra. Azaz szerintem nincs és nem is létezhet egységes mérce a tudományos tevékenység mérésére, hanem sokkal célravezetőbb az egyes területeket a saját tudományos közösségeik önálló mércéi alapján megítélni. Ezektől a mércéktől sem kell tartani, hosszú idő, akár évszázadok, alatt alakultak ki és idomulnak folyamatosan a tudományterület változásaihoz, és a teljes szakmai közösség őrködik a betartásuk felett. A kutatói hiúság pedig szerintem minden hivatali ellenőrzésnél hatékonyabb a tudományos teljesítmények megítélésében és ellenőrzésében. Egyébként is, egy autonóm tudósközösség sokkal hatékonyabban képes tagja teljesítményt megítélni, és adott esetben az azokkal kapcsolatos problémákra különféle módokon reagálni, mint bármiféle, kívülről vett és rájuk erőltetett mérce hangoztatása külső szereplők által.

Személy szerint azt gondolom, hogy nincs egységes tudomány,

noha például a Bécsi Kör filozófusai a századelőn komoly intellektuális erőfeszítéseket tettek az egységes tudomány eszméjének megalapozására az igazolás kérdéskörének kutatásán keresztül. El kell fogadni, hogy a tudomány világában fontos választóvonal a természettudományok és az emberi jelenségekkel foglalkozó tudományok között fennálló tagadhatatlan különbség, és a tudomány világa – főleg a bölcsészet- és társadalomtudományok területén – tovább töredezik nyelvi vagy nemzeti alapon, melyek gyakran eltérő tudományos tradíciók létét is jelentik. Ezt a sokszínűséget lehetetlen tagadni szerintem, és ebből a szempontból egy általános és egyfókuszú értékelési rendszer leginkább a valóság megerőszakolása a tudományon kívüli érdekek, például finanszírozási ügyek alapján.

Mivel lehetne a legpontosabban mérni a bölcsészettudományos és társadalomtudományos teljesítményeket?

Elsőként – sose gondoltam, hogy ezt hangsúlyozni kell – el kell ismerni a nemzeti nyelven, esetünkben a magyarul született, tudományos teljesítményeket, hiszen

e tudományterületeknek alapvetően számunkra van mondanivalója,

a mi kultúránkhoz és vitáinkhoz kapcsolódnak, és a forrásaik is ezeken a nyelveken elérhetőek leginkább. Ezt követően érdemes az angol nyelvű tudományos publikációs teljesítményekről beszélni, melyek rendkívül fontosak a hazai eredmények nemzetközi láthatósága szempontjából, de a hazai kutatók nem indulnak egyenlő esélyekkel e területen, elég csak a nyelvi hátrányra gondolni. Továbbá, mindenképpen figyelembe kell venni a tudományos munka korábban már említett komplexitását – publikáció, előadás és oktatás, pályázatmenedzsment, kommunikáció –, és ezeknek az elemeknek is megfelelő hangsúlyt kell kapniuk a teljesítményértékelésében. A Társadalomtudományi Kutatóközpontban Körösényi András által kidolgozott teljesítményértékelési rendszer szerintem egy jó példa arra, hogy ez a komplexitás igenis kezelhető, ha van rá akarat.

A nemzeti egyediség különösen fontos tényező a bölcsészettudományokban és a társadalomtudományokban: más lehetőségei vannak egy angolszász nagyhatalom és egy egyedi nyelvű közép-európai kis nemzet társadalomtudósainak – mit lehet tenni az egyenlőtlen kiindulási feltételek ellensúlyozására?

Elsőként tudatosítani kell ezt a helyzetet, azaz nem kell „a pápánál is pápább” lenni, nem kell rögtön mindent reflexió nélkül átvenni.

Nem csak a feltételek egyenlőtlenek, hanem gyakran az érdeklődés is más,

ami nem véletlen, hiszen a mi történelmünk és társadalmaink más típusú tapasztalatokkal is rendelkeznek, mint a nyugatiak, és ez a kutatási érdeklődésben is megjelenik. 

Már a fiatal kutatói pályakezdésétől tudatosítani kell ezt a helyzetet, és meg kell tanulni a nemzetközi tudományos életben is mozogni, ami nyelvi és kulturális kompetenciák elsajátítását is jelenti. Nem elég, ha jól tudunk angolul, azt is kell tudni, hol találhatunk konferencia-felhívásokat és hogyan kell azokra jelentkezni, adott esetben kinek érdemes írni és így tovább. Ebből a szempontból kiemelkedő szerepe a doktori tanulmányoknak, és nagyon fontos lenne, hogy a reménybeli fiatal tudósok a doktori tanulmányaik egy részét külföldön töltsék, mert ez alatt az időszak alatt szerezhetnek meg számos fontos tapasztalatot és kezdhetik el kapcsolati hálójuk – aminek óriási jelentősége van ezen a területen is – kiépítését. Örömmel látnék például egy olyan szabályozást, ami a doktori cím megszerzését legalább egy év külföldi tanulmányhoz vagy kutatáshoz köti.

Azt is szeretném jelezni, nekem egyértelműen ez a tapasztalatom, hogy a nyugati vagy nemzetközi tudományosság nem valami zárt és elkülönülő tömb, ahova nekünk valamilyen alacsonyabb helyzetből „be kellene törni”, mivel számos olyan diskurzus létezik a társadalomtudományok világában, ahol nagy örömmel veszik a közép- és kelet-európai hozzászólásokat és hozzájárulást. Csak meg kell találni ezeket és el kell érni, hogy magyar közreműködőket is hívjanak egy projektbe –

ehhez kellenek a korábban már említett kulturális kompetenciák – és némi nemzetközi láthatóság sem árt.

Ha már láthatóság: önnek most jelent meg az európai összehasonlító jog területén egy új kötete – adja magát a kérdés, hogy a téma kutatása kapcsán magyar szemszögből, vagy ezt teljesen félretéve egy általános európai szemszögből vizsgálta a területet?

Ez a kötet kifejezetten európai szemszögből igyekszik a jogtudomány történetének egy apró szeletét bemutatni, ami az esetemben francia, angol, német, olasz és skandináv források felhasználását jelentette. A „történet” vonatkozó magyar részének több töredékét már angol tanulmányokban megírtam, az egyiket például egy magasan jegyzett nemzetközi folyóiratban.

Miről szól pontosan a kötete?

A kötet célja, hogy bemutassa a modern európai összehasonlító gondolkodás történetének egy lehetséges értelmezését. Számos tanulmány született már erről korábban a szakirodalomban, de egységes monográfia még nem, és ezt szeretném ezzel a kötettel pótolni. Egy tudományterület története szerintem fontos az adott terület önreflexiója számára – általában is érdemes reflektíven és kritikusan viszonyulni tudományos előfeltevéseinkhez –, mivel

történeti perspektívába helyezve napjaink tudományos problémái is összetettebben ítélhetőek meg.

Rájöhetünk például arra, hogy a minket foglalkoztató kérdésnek komoly vannak előzményei, és már korábban is mondtak lényeges dolgokat az adott problémáról. A tudománytörténet emellett szerintem szerénységre tanít, és segít, hogy jobban lássuk saját területünket, ezáltal pedig a tudományos tudatosság fejleszthető, ami a módszertani tudatosság szempontjából kulcskérdés.

A könyv főszereplője Thomas Kuhn tudományfilozófus, akihez a paradigmaváltás fogalma kapcsolódik: miért lényeges az elméletének hatása az összehasonlító jog vizsgálatára?

Annyiban finomítanék, hogy egyik fontos szereplője Kuhn, mert ugyanilyen fontos szereplők azok az – egyes esetben elfelejtett, vagy a tudományos emlékezetben már a perifériára került – jogtudósok (komparatisták), akiknek a műveivel a kötet diskurzust kezdeményez, amikor értelmezi azokat és beilleszti egy tudománytörténeti elképzelésbe.

Kuhnt rendkívül fontos filozófusnak tartom, nem is véletlen, hogy milyen széles körben vált a tudományos diskurzus részévé, és hogy elképzelései milyen sok területen hatottak valamilyen formában a tudományos gondolkodásra. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy számos vita kísérte tevékenységét. Azt is fontos jelezni, hogy Kuhn életműve egyáltalán nem adja magát könnyen: több kérdésről mást gondolt fiatalabb korában, mint a pályája vége felé, számos kulcsfogalmát,  például paradigma vagy inkommenzurábilitás – az egyes tudományos állítások összemérhetősége – részben a kritikák hatására folyamatosan átdolgozta, finomította. Talán a legszimbolikusabb e folyamatban, hogy utolsó alkotói korszakában az általa elterjesztett paradigma-fogalom teljes elvetését javasolta – nem tetszett neki, ahogy mások használják, szerinte több pontos is félreértették –, és inkább a lexikon fogalmával, evolucionalista alapon próbálta a tudományos közösségek „életét” megragadni.

De mindezek ellenére 

Kuhn szerintem alapvető fontosságú a modern tudomány jelenségének megértésénél,

beleértve a társadalomtudományokat is, mivel egy olyan minőségileg eltérő nézőpontot kínál, ami sokkal többet tud megmutatni a tudományról – például rámutat a hagyomány szerepére, felveti a forradalmi változások lehetőségét, a tudományos közösségekre irányítja a figyelmet az egyén helyett –, mint a hagyományos logikai pozitivista felfogás, mely a tudományos tudás fejlődését egyenes vonalú és környezettől független történetként tekintette. Ez a kuhni nézőpont pedig sok olyan dimenzióját is megmutathatja egy tudományterület történetének, melyek a hagyományos felfogásban láthatatlanok maradnának.

Egy „megszelídített” kuhni nézőpontból kiindulva érvelek amellett a könyvemben, hogy a modern európai jogösszehasonlítás története is felfogható különböző paradigmák, néha önálló, néha egymásba fonódó történeteként. Három paradigma azonosítható, melyek közül van korszakonként egy domináns, de a korábbi is gyakorolhat korlátozott hatása: az első a történeti-összehasonlító jogtudomány, mely keretei között angol és német szerzők a jogfejlődés általános törvényszerűségeinek feltárására törekedtek, döntően az első világháború előtt. A második a két világháború közötti időszakban lendületesen fejlődő ún droit comparé, melyben francia szerzők játszották a vezető szerepet, és a jogösszehasonlítás fókuszát a kortárs kontinentális jogokra szűkítették és kifejezetten törekedtek a magánjogi jogegységesítés elméleti megalapozására – hol vagyunk még az Európai Közösség első hasonló kezdeményezéseitől! A harmadik a második világháborút követő időszak jogösszehasonlítása, ahol a hangsúlyt a jogrendszerek csoportosítására, beleértve a szovjet érdekkörbe tartozó országok jogrendszereit is, és a módszertan funkcionális megújítására helyezték. 

Könyve az oxfordi Hart kiadónál jelent meg: milyen folyamat előzte meg azt, hogy magyar jogtudósként egy oxfordi kiadónál tudja megjelentetni könyvét?

Hosszabb folyamat előzte meg. Elsőként el kellett készítenem a kéziratot, ami nem volt rövid idő, noha egy részét már magyar nyelven korábban megírtam, de

elég sok munka volt, mire egy jó, a nemzetközi angol nyelvű tudományosság mércéinek is megfelelő szöveget vehettem a kezembe

– szeretném itt is megköszönni az MTA Bolyai ösztöndíjának támogatását. Ezzel párhuzamosan kiegészítő kutatásokat is végeztem, teljesen új fejezeteket is írtam, és a korábbi koncepciómat számos ponton kiegészítettem és finomítottam. Ezt követően a kiadó sorozatszerkesztőjével – egy belga professzorral – vettem fel a kapcsolatot, ebben kaptam segítséget egy barátomtól, akinek tetszett a kézirat, de jelezte, hogy még további munkára lenne szükség. Tőle kézírással javítva és megjegyzésekkel ellátva kaptam vissza a kéziratot. Ezt is elvégeztem, ezt követően került a kiadóhoz, ahol először lezajlott a review folyamat és a pozitív anonim vélemények után döntött a Hart kiadó a kötet megjelentetéséről. Ezután már csak olyan örömteli feladatot vártak rám, mint a borító megtervezése, egy újabb lektori kör, és a levonatok többszöri átnézése, valamint a kötet marketingjének előkészítése.

Milyen tanácsot tud adni ezek nyomán a nemzetközi megjelenést megcélzó magyar tudósoknak?

Nem érzem magam felhatalmazva arra, hogy bárkinek is tanácsokat adjak, de ha mégis kellene valamit mondanom, akkor azt javaslom, hogy

legyenek kitartóak, és fogadják el, hogy a kiadók szabályai szerint kell játszani,

és ezekből nem kell hiúsági kérdést csinálni. Ha a profi angol lektor például harmadszorra is visszaküld valamit egy apróság miatt, akkor az nem egy felesleges nyűg, amivel szívatják az egyébként nagyszerű tudóst, hanem ajándék, hogy ilyen szinten foglalkozik valaki a munkánkkal. Másrészt fontos, hogy olyan témán dolgozzunk, amihez van valami érzelmi kötődésünk, mert ezt a hosszú folyamatot – az írástól a publikálásig – lehetetlen érzelmi hajtóerő nélkül végigcsinálni. Szükségszerűen kudarcok – nem megy a munka, kedvezőtlen véleményt kapunk – is lesznek ezen az úton, és ilyenkor kell az az érzelmi többlet, ami továbblendít minket.

Összesen 77 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés