Így verte szét a Parlamentet az ellenzék 1904-ben – interjú Schwarczwölder Ádám történésszel

2021. január 14. 12:55
1904. december 13-án a korabeli ellenzéki politikusok szétverték a magyar Országházat, így tiltakozva a kormánypárt csalással megszavazott új házszabálya ellen. Milyen indulatok feszítették ekkor a magyar politikát? Mi köze volt ennek a Habsburgokhoz, és összehasonlítható-e az esemény a Capitoliumon történtekkel? Erről kérdeztük Schwarczwölder Ádámot, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár történész munkatársát.

Hogyan képzelje el az átlagos olvasó 1904 decemberének belpolitikai klímáját Magyarországon?

Ahogy a washingtoni eseményeket sem tudjuk értelmezni Donald Trump elnökségének fő eseményei, a 2020-as elnökválasztási eredmények, vagy az USA alkotmányának az elnökválasztásra és az új elnök beiktatására vonatkozó részének legalább részleges ismerete nélkül, úgy az 1904 december 13-i képviselőházi „rombolás” kapcsán is szükséges a körülmények és a tágabb összefüggések felvázolása.

A dualizmus kori Magyarország kapcsán csak nagyon áttételesen beszélhetünk demokratikus elvekről és „népszuverenitásról”. A törvényhozás alsó házát, a Képviselőházat a korszak során választották, a Főrendi Ház pedig meghallgatta az idők szavát és pár alkalomtól eltekintve nem gördített akadályt a Képviselőházban megmutatkozó „népakarat” ellen. A képviselőválasztásokról az 1848. évi V. tc. rendelkezett, kisebb-nagyobb módosításokkal alapvetően a korszak végéig a fenti törvény rendelkezései maradtak életben. Választójoggal a 20 év feletti férfiak rendelkeztek, amennyiben megfeleltek a vagyoni/jövedelmi/értelmi cenzusnak. Mindez egyébként megfelelt a 19. századi klasszikus liberalizmus elveinek, miszerint csak az anyagilag és/vagy értelmileg független egyének rendelkezzenek politikai jogokkal, az alsóbb néprétegek ugyanis könnyen megtéveszthetők hangzatos, de felelőtlen ígéretekkel, demagógiával.

A korszak Magyarországán a teljes lakosság kb. 6%-a rendelkezett választójoggal, az 1901-es választásokon például 1,025 millióan szavazhattak.

A szavazás nyílt módon zajlott, de ezen túlmenően is több helyen nyílt lehetőség a visszaélésekre a rendszerben. 1913-ban elfogadtak egy új választójogi törvényt, amely a jogosultak arányát kb. 15–20%-ra emelte volna, ez alapján azonban a világháború miatt már nem tartottak választást.

Ennyire figyelmen kívül hagyta a nép akaratát a dualista rendszer?

A politikai elit nem hagyhatta teljesen figyelmen kívül a „nép”, az „utca” hangulatát, de a korszak végéig az alsóbb néprétegek nem rendelkeztek politikai jogokkal – főként ezzel magyarázható, hogy bár Magyarországi Szociáldemokrata Párt hatalmas, akár százezres tüntetéseket ugyan képes volt szervezni (lásd a „vörös pénteket”), parlamenti képviselethez nem tudott jutni. A karhatalmi erők pedig a társadalmi rend bármiféle erőszakos megváltoztatására irányuló mozgalmat erélyesen igyekeztek elfojtani (lásd a „vérvörös csütörtököt”).

A király, Ferenc József kiterjedt felségjogait is fontosnak tartom kiemelni, amelyek miatt a korszak magyar államrendszerét nem is igazán tekinthetjük parlamentáris monarchiának. A korszak kormányai sokkal erősebben függtek a király, mint a parlament bizalmától. Az uralkodó személye szent és sérthetetlen volt, nem lehetett felelősségre vonni. Az előszentesítési joga értelmében a kormány eleve csak olyan javaslatokat terjeszthetett az országgyűlés elé, amelyhez előzetesen megnyerte a jóváhagyását. Bármikor új választásokat rendelhetett el. Az országgyűlést a királyi leirat bármikor berekeszthette, egyetlen korlátozással: a következő évi költségvetés megtárgyalására elég időt hagyva kellett újra összehívni. Ausztriában egyébként még erősebbek voltak a felségjogai, az alkotmány 14. §-a, a Notverordnungsgesetz a rendeleti kormányzást is lehetővé tette. Magyarországon erre elvileg nem volt lehetősége, Ferenc József 1905–1906 folyamán mégis különösebb lelki aggályok nélkül rekesztette be az országgyűlést úgy, hogy már két éve nem volt elfogadott költségvetés – 1906 februárjában ráadásul parancsára honvédalakulatok szállták meg a Parlamentet. Pont az 1904 végén kibontakozó válság mutatta meg a király erejét: hiába nyerte meg a korábbi ellenzéki pártok koalíciója az 1905 januári választásokat, Ferenc József egyszerűen nem volt hajlandó ebből a politikai csoportból kormányt kinevezni egészen 1906 áprilisáig, akkor is csak úgy, hogy gyakorlatilag feladták teljes programjukat.

Mi volt a korszak fő töréspontja a politikában?

A korszak pártstruktúrájának érdekessége, hogy nem a világnézeti szempontok, hanem a közjogi kérdés (Magyarország helye és jogai a Habsburg Birodalomban/Osztrák-Magyar Monarchiában) jelentette a törésvonalat. 1867-ben a kiegyezés eleve úgy születhetett meg, hogy az 1865-ös választásokon a kiegyezni akarók, Deák Ferenc követői, a Deák-párt szerzett többséget, ez a párt biztosította a kiegyezési törvénycikk (1867. évi XII. tc.) megszavazását. A másik két párt, a Tisza Kálmán vezette Balközép Párt, illetve a ’48-as Függetlenségi Párt viszont nem fogadta el a dualista rendszer adott formáját. Tisza Kálmán 1875-ben ellenzékiségét feladva egyesítette pártját a gyengülő Deák-párttal, így született meg a Szabadelvű Párt, amely 1875-től 30 éven keresztül, az 1905-ös januári választásokig volt hatalmon. Ez a párt védelmezte tehát a kiegyezéses rendszert. Az Apponyi Albert vezette Nemzeti Párt elvileg sokáig elfogadta a kiegyezést, viszont annak „nemzeti továbbfejlesztését” szerette volna, ami a gyakorlati kérdésekben igencsak hajazott a ’48-as függetlenségiek programjára. Az 1890-es évek közepétől a függetlenségiek legfontosabb alakjai Kossuth Ferenc, Justh Gyula és Ugron Gábor voltak, majd Apponyi is hozzájuk csatlakozott. Nem túl reális alapokon álló,

a kiegyezést tagadó programjuk tulajdonképpen puszta perszonálunióban képzelte volna el Ausztria és Magyarország jövőjét.

(Miután Ferenc Józsefet 1867. június 8-án de jure magyar királlyá koronázták, királyságát nyílt pártprogramban nem lehetett firtatni, de nem is volt tanácsos – hacsak nem akart valaki egy felségsértési pert a nyakába…). Az más kérdés, hogy maguk a ’48-asok a sérelmi politizáláson és az önálló vámterület, az önálló jegybank, vagy éppen az önálló magyar hadsereg népgyűléseken való hangoztatásán túlmenően mennyire gondolták komolyan a saját programjukat, mert valahányszor tűzközelbe kerültek, általában saját maguk rettentek vissza például az önálló magyar vámterület életbe léptetésétől. A korszakban amúgy is túlfűtött nemzeti érzelmek felszításával viszont nagy népszerűségre tudtak szert tenni – például ha egy fogadáson Ferenc József hosszabban beszélgetett az osztrák, mint a magyar miniszterelnökkel, vagy ha azt sejtették, hogy a magyar király osztrák politikusok véleményét és kikéri magyar ügyekben, rögvest hangos kampányba kezdtek és számon kérték a kormányon, hogy miért nem tesz lépéseket a nemzet megsértése ellen.

Mindez azért fontos, mert miután az erős jogkörrel rendelkező király számára – aki foggal-körömmel ragaszkodott a kiegyezés minden betűjéhez és egészen a haláláig semmilyen változtatáshoz sem járult hozzá – csak egyetlen kormányképes párt volt a palettán, a parlamenti váltógazdálkodás nem volt lehetséges, és a ’67-esek az államrendszer fenntartása érdekében egyszerűen nem veszíthettek egyetlen választást sem – 1905-ig ez nem is fordult elő. Az 1901-es választásokon a Szabadelvű Párt a 413 fős képviselőházban 277 helyet szerzett (67%).

Hogyan lépett fel az ellenzék a parlamentben ilyen körülmények között a kormány ellen?

A parlamenti ellenzéknek ugyanakkor volt egy félelmetes fegyvere: az obstrukció, azaz az országgyűlési munka szabályos ellehetetlenítése. Erre a laza házszabályok nyújtottak lehetőséget. Kétféle obstrukciót lehetett folytatni. A technikai obstrukció volt az „elegánsabb”. Ilyenkor az ellenzékiek apró-cseprő (például az elmúlt ülések jegyzőkönyvének – jelentéktelen – megváltoztatása, vagy más ügyrendi kérdések) ügyekben napirend előtti, név szerinti szavazásokat indítványoztak. Egy név szerinti szavazásra az akkori házszabályok szerint egy órát kellett biztosítani. Néhány ilyennel az ülések teljes idejét ki lehetett tölteni, így nem maradt idő a kormánypárt által kívánt ügyek/törvények tárgyalására. A másik a tartalmi obstrukció volt, amikor az ellenzéki képviselők hosszas napirend előtti felszólalásokkal, több órás szócsépléssel vettek el az időt – a házszabályok ugyanis nem rögzítették az egyes felszólalások időbeli korlátját. A kör ördögi volt, hiszen ha a kormánypárt egy új, szigorúbb házszabályt javasolt, azt is meg lehetett obstruálni. Korábban 1872-ben, 1889-ben, 1892-ben, 1897-ben, 1898–1899 fordulóján voltak hosszabb obstrukciós periódusok, amelyekben a ’67-es kormánypárt mindig kénytelen volt kompromisszumra jutni az ellenzékkel. Az obstrukciót először 1898 végén futtatta az ellenzék ex lexbe, azaz törvényen kívüli állapotba. Ez azt jelentette, hogy mivel a költségvetési törvény tárgyalását sem tették lehetővé, 1899. január 1-étől a kormánynak elvileg nem volt joga adót szedni és költekezni. A gyakorlatban ettől nem omlott össze az államkincstár, de nagyon kínos helyzet volt, amiért akkor a miniszterelnök, Bánffy Dezső az állásával volt kénytelen fizetni. Utóda, Széll Kálmán ugyanígy járt 1903 júniusában. De a költségvetésektől elvonatkoztatva is lehetetlen helyzet volt, hogy a törvényhozás törvényhozó tevékenysége blokkolva legyen.

A bécsi Reichsrat ugyancsak szenvedett az obstrukciótól, ott az ellenzék sokszor ricsajjal és éles macsakzenével tette lehetetlenné a tanácskozást,

sőt a képviselői csoportok összeverekedésére is volt példa az 1890-es években.

Az obstrukció antidemokratikus voltával alapvetően az ellenzékiek is tisztában voltak, hiszen a többségi elvet nem hagyták érvényre jutni. Ezért arra azért figyeltek, hogy mindig olyan tematika mentén kezdjenek obstrukciót, ami a közvélemény szemében felmenti őket, sőt, a nemzet jogainak védelmezőiként léphetnek fel. Ilyenek voltak általában a közjogi kérdések. A korszak túlfűtött nemzeti érzelmű levegőjében, az amúgy is inkább ’48-as lelkületű magyar közvéleményt az ellenzék – kissé felelőtlenül – könnyen a maga pártjára tudta állítani.1903 tavaszától újfent permanens, a kormányt teljesen megbénító obstrukcióról beszélhetünk. Ezt az váltotta ki, hogy Ferenc József unszolására a Széll-kormány új véderőtörvény-javaslatot terjesztett be, amely a Magyarországon nagyon népszerűtlen közös hadsereg létszámának és költségvetésének megemelését célozta. A hadsereg fejlesztésére amúgy szükség volt (pontosabban lett volna), mert egy nagy európai háború lehetősége már állandóan a levegőben lógott, és az is ismert volt, hogy a Monarchia szomszédai közül többen területi igényeket támasztottak.

A véderőtörvény-javaslat ellen mégis obstrukciót indított a közjogi ellenzék – pontosabban azzal zsarolták a kormányt és áttételesen a királyt, hogy csak akkor hajlandóak keresztülengedni a törvényhozáson, ha cserébe a közös hadseregben jobban érvényesül a magyar nemzeti jelleg – jelvényekben, illetve a magyarországi sorozású ezredekben a német helyett a magyart vezényleti nyelv bevezetésével. Erről a hadsereg nemzetek felettiségét bármi áron fenntartani akaró Ferenc József hallani sem akart – érvei szerint, ha engedne a magyaroknak, a csehek, lengyelek stb. lennének a következők, ez pedig „bábeli zűrzavart” eredményezne a hadseregben. Az obstrukció így folyt tovább, Széll Kálmán, Khuen-Héderváry Károly, majd Tisza István miniszterelnökök is két tűz közé kerültek: a magát megmakacsoló király és a hajthatatlan ellenzék között egyszerűen nem maradt mozgástér.

Milyen konkrét előzmények vezettek az 1904. december 13-i „teremromboláshoz”?

A képviselőház 1904. november 18-i kaotikus ülése az egész történet szempontjából szerintem fontosabb, mint az ellenzék december 13-i akciója. Az erős küldetéstudattal bíró, 1903 novembere óta hivatalban lévő miniszterelnök, Tisza István az obstrukciót „komédiának”, a „kisebbség terrorjának” tartotta, és 1904 őszén elhatározta, hogy akár erőszakkal is kitépi az ellenzék kezéből ezt a fegyvert. Látva Tisza eltökéltségét, az ellenzékiek hajlandóak lettek volna a kompromisszumra, Tisza azonban ezt nem fogadta el és a Szabadelvű Párt benyújtotta az új házszabályokról szóló javaslatát. A november 18-i, fülsüketítő ricsajban zajló ülésen a Tisza feltétlen hívének számító elnök, Perczel Dezső soron kívül szavazásra tette föl az új házszabályokat – bár a hangzavarban ezt a mellette ülő jegyzőn kívül senki sem hallotta. Ezután Perczel meglóbálta zsebkendőjét, mire a kormánypárt többsége (de nem mindenki) egyszerre felugorva kiáltotta: „Megszavazzuk!”. Erre Perczel kijelentette és jegyzőkönyveztette, hogy a szavazás érvényes – de a jegyzőn kívül ezt sem hallotta senki. A házszabályellenes eljárástól teljesen felpaprikázott ellenzékiek az elnöki emelvény elé tódultak, Tiszát és Perczelt is igyekeztek inzultálni, de a kormánypárti képviselők ezt nem hagyták. A tumultusban Tisza előhúzta a zsebéből és valahogy eljuttatta Perczelhez az országgyűlést december 13-ig elnapoló királyi leiratot, amelyet az egyik ellenzéki jegyző sikertelenül próbált meg kitépni az elnök kezéből. Miután Perczel ezt felolvasta (hallani nem lehetett, csak a szája mozgása látszódott) a kormánypártiak kivonultak a teremből.

Az események sokkolták az ellenzéket, de a közvéleményt is. Tisza maga is beismerte, hogy az akció nem felelt meg a törvény betűjének. Az ellenzék alkotmánysértésként, a képviselői szólásszabadság erőszakos korlátozásaként értelmezte Tiszáék tették, míg a kormánypártiak szerint pont, hogy az alkotmányosság védelmében volt erre szükség. Narratívájukat kétségtelenül az ellenzékiek tudták jobban felépíteni és a következő napok fejleményei azt mutatták, hogy a „hangulat” nem Tiszáék felé tolódik. A Szabadelvű Pártból a „zsebkendőszavazás” hatására olyan jelentős politikusok léptek ki, mint ifj. Andrássy Gyula, Wlassics Gyula vagy Darányi Ignác, Széll Kálmán ugyan nem lépett ki, de mandátumáról történő lemondásával jelezte, nem hajlandó nevét adni Tiszáék erőszakos fellépéséhez. Tettükkel Tiszáék egységfrontba kovácsolták a teljes oppozíciót, akik megalakították a „szövetkezett ellenzéket”. Apponyi Albert híveivel a nemzeti jogainak megsértésére hivatkozva belépett a Függetlenségi Pártba. Ugyancsak a ’48-asokkal szövetkezett Bánffy Dezső korábbi miniszterelnök Új Párt-ja és a Katolikus Néppárt is, ráadásul az Andrássy-csoport is napról napra közeledett a szövetkezett ellenzékhez, akik egyértelművé tették, hogy nem tekintik érvényesnek az új házszabályokat, az alkotmánysértő Perczelt és Tiszát pedig méltatlannak tartják hivatalukhoz.

Tisza maradék híveivel tehát eleve meggyengülve indult az újabb csatába. 

Mi történt pontosan 1904. december 13-án? Miért nem akadályozta meg a teremőrség a rombolást?

A királyi leirat december 13-ra hívta össze újra az országgyűlést. A kormányoldal és a képviselőház elnöksége számított rá, hogy az ellenzék demonstratív akcióval fog válaszolni a zsebkendőszavazásra, ezért katonaviselt, erősebb felépítésű emberekből egy 40 fős „ad hoc” teremőrséget szerveztek. Óvatosságból úgy készültek, hogy nem az ellenzék szemében gyűlöltté vált Perczel Dezső, hanem az alelnök Feilitzsch Artúr fogja vezetni az ülést. Feilitzsch viszont a még nagyobb botrány elkerülése végett előre arra utasította a teremőröket, hogy az elnökség és a kormány védelmében is csak defenzíven járjanak el, az agressziót ne viszonozzák. Amikor jóval az ülés kezdete előtt a szövetkezett ellenzékiek megérkeztek az ülésterembe, először megilletődtek az őrség láttán, amikor azonban megtudták, hogy tettleg nem léphetnek fel ellenük, inzultálták, majd szabályosan kitoloncolták őket a teremből. Ezután szisztematikusan hozzáláttak a bútorzat szétrombolásához, például miniszteri székeket összetörték a terem közepére hányták. A kiérkező riportereknek büszkén pózoltak a romhalmaz fölött. Mire Tisza és a kormánypártiak megérkeztek, a terem már alkalmatlan volt az ülésezésre. A terem közepén Andrássy és Tisza rövid, de éles szóváltásuk során egymást tették felelőssé a fejleményekért, majd mindenki elvonult.

Egyébként a mai értelemben vett terem- vagy házőrséget csak 1912 után állították fel. (Miután – ha már szélsőséges esetekről beszélünk – az ellenzéki Kovács Gyula háromszor rálőtt az akkor házelnök Tisza Istvánra, mindhárom golyó célt tévesztett, a negyedik lövedékkel magát lőtte főbe, de túlélte, a bíróság később öntudatzavarra hivatkozva felmentette.) Az 1904. decemberi fiaskó után, 1905–1906 során a kormányzat karhatalmi erőket alkalmazott az ülések (pontosabban a folyamatos királyi elnapolások) biztosítására, például 1906 februárjában Ferenc József parancsára a Parlament épületét honvédalakulatok szállták meg. Végül 1912-ben is karhatalom segítségével sikerült Tiszának (házelnökként) letörnie az obstrukciót.

Melyek lettek az eset rövidebb és hosszabb távú következményei?

Bár a berendezést gyorsan kijavították és a következő napokban „nyugodtabb” légkörben, de persze eredménytelenül ülésezett a képviselőház, Tisza újra berekesztette az országgyűlést a királlyal és 1905. január 26-ra új választásokat íratott ki. Tisza abban bízott, hogy a választópolgárok ítélete számára fog felmentést adni, és ezzel véget ér az évek óta tartó obstrukciós komédia, valójában azonban a Szabadelvű Párt 30 éves uralma ért véget. A választásokon a Szabadelvű Párt története legrosszabb eredményét produkálta, mindössze 159 mandátumot szerzett a 413 fős képviselőházban, az ellenzéki koalíció legerősebb pártja, a Kossuth Ferenc vezette ’48-as Függetlenségi Párt egyedül többet, 166-ot. Az 1903 tavaszán, a véderőtörvény ellen indított obstrukció tehát az egész dualista rendszer általános válságává eszkalálódott, köszönhetően annak, hogy mindkét oldal egyre agresszívebb akciókkal torolta meg a másik korábbi lépéseit.

Ferenc József ugyan fogadta a győztes ellenzéki pártok vezetőit, a mindössze pár percig tartó audiencia abban merült ki, hogy erélyesen közölte: vegyék tudomásul, hogy soha életében nem fogja elfogadni a közös hadsereggel kapcsolatos magyar nemzeti követeléseket, majd szélnek eresztette a pártvezetőket. 1905 júniusáig a Tisza-kormányt hagyta hivatalban, amelyik viszont kisebbségben semmit sem tehetett, Tisza fel is oszlatta a vergődő Szabadelvű Pártot. Az országgyűlést újra és újra el kellett napolni. Ferenc József egyik legbensőbb magyar bizalmasa, Fejérváry Géza vezetésével nevezett ki parlamenten kívüli kormányt, amellyel szemben az egyesült ellenzék nemzeti ellenállást hirdetett, a vármegyéket a kormány rendelkezéseinek megtagadására buzdította. A közvélemény egyértelműen őket támogatta. Az országgyűlés őszi ülésszakának kezdetét szeptember 15-ére hirdette meg az uralkodó. Nagyon feszült volt a helyzet, az ellenzék a nemzeti ellenállást szervezte, amelyhez egyre több, a 63-ból mintegy 40 vármegye csatlakozott. Bécsben erre a vezérkar gyorsan elkészítette a „Magyarországi válság fegyveres erővel való megoldásának” és egy esetleges „Magyarország elleni háború” (Kriegsfall U) hadműveleti tervét, amelyet gyorsfutárok vittek a hadtestparancsnokságokra. 

Fejérváry miniszterelnök a kivételes állapot kihirdetését és királyi abszolutizmus bevezetését javasolta erős szociális és választójogi reformprogrammal karöltve. 1905. szeptember 15-ből azonban nem vált az újabb magyar forradalom napjává, miközben farkasszemet néztek, az ellenzéki pártvezérek pislantottak először, és jelezték kompromisszum-szándékukat Ferenc Józsefnek. Csakhogy a király kompromisszumra sem igazán volt hajlandó, újra és újra elnapoltatta az országgyűlést (1906 februárjában katonasággal), míg végre 1906. március–április során a koalíciós pártok beadták a derekukat. Gyakorlatilag a teljes programjukat feladták, vállalták a katonai követeléseik kiiktatását és a Monarchia gazdasági közösségének fenntartását. Bár a parlament legnagyobb frakciója a ’48-as Függetlenségi Párt volt, az új „koalíciós” kormányban mindössze három tárcát kaptak, a kulcspozíciók egykori szabadelvű pártiak kezében maradt, a miniszterelnök Wekerle Sándor, a belügyminiszter ifj. Andrássy Gyula lett. Az uralkodóval kötött paktumot a közvélemény (no meg persze a választóik) előtt titokban próbálták tartani, azonban egyre inkább kibújt a szög a zsákból. A belső ellentétektől is feszített koalíciónak alig négy év kormányzás jutott. Időközben Tisza István Nemzeti Munkapárt néven újjászervezte az egykori Szabadelvű Pártot, amellyel a hiteltelenné váló függetlenségiekkel és szövetségeseikkel szemben megnyerte az 1910-es választásokat.

1912-ben Tisza István házelnökként, szintén botrányos jelenetekkel tarkítva, de ezúttal sikeresen elfogadtatta az obstrukciót letörő új házszabályokat.

Mondhatjuk tehát, hogy az évtizedes harc végül Ferenc József, Tisza és a szilárdan ’67-es tábor győzelmével ért véget.

Elítélték-e úgy a randalírozó politikusokat, mint ma a nem eléggé elhatárolódó Trumpot?

Ebben nem húznék párhuzamot, mert szerintem az 1904. november–decemberi helyzetben nem volt „trumpi” szerepkör. Egyik akkori magyar politikai vezető sem a feltüzelt utcai hívet vitte harcba. Kormánypárti és ellenzéki képviselők közötti, a képviselőházban lezajlott eseményekről beszélünk. Ezt tartom tehát a legnagyobb különbségnek: a washingtoni eseményekkel ellentétben 1904-ben a Parlamentben nem a „nép”, nem utcáról berontó tüntetők törtek-zúztak, hanem a politikai-társadalmi elit oszlopos tagjai, országgyűlési képviselők. További fontos különbség, hogy nem választások utáni időszakról beszélünk, hanem pont az események hatására kellett új választásokat kiírni. Ahogy én látom, a múlt héten a Capitoliumban inkább a vesztes oldal „népharagja” mutatkozott meg, a sajnálatos események fölött pedig nem Trump és Pence üvöltöztek egymással az ülésterem közepén a másik felelősségét felhánytorgatva…

Ami viszont szerintem párhuzam: ahogy az amerikaiak az alkotmányosság, a demokrácia és a népfelség elvének szakrális helyeként tekintenek a Capitoliumra, úgy a dualizmus kori magyar politikai, alkotmányos gondolkodásban is az országgyűlés, különösen annak a korszakban már választott képviselőháza számított a népfelség elve letéteményesének és a magyar nemzeti szuverenitás legfőbb őrének (kissé ellentétbe állítva a királlyal és az alapvetően tőle függő kormányokkal). Az 1902 őszén birtokba vett Parlament épületére is egyfajta „Alkotmánytemplomként” tekintettek, az épület belső terei is ezt az érzést árasztják. Ehhez képest lett nagyon korán méltatlan események színtere.

Ami a sajtót illeti?

Ami az akkori magyar sajtót illeti: a pártsajtó értelemszerűen a saját „pártját” fogta, ennél viszont fontosabbak a független orgánumok – a Pesti Hírlap, a Budapesti Hírlap, a Pesti Napló és a Budapesti Napló voltak a korszak legolvasottabb napilapjai. Ahogy a közvélemény is inkább az ellenzékiek pártjára állt, úgy a közvéleményt követő sajtó is inkább a „zsebkendőszavazást” tartotta a „kezdő lövésnek”, amelyre december 13-án az ellenzékiek „csak” visszalőttek. Arról persze lehetett vitatkozni, hogy a közvagyon rombolása mennyire volt ehhez szükségszerű. Az, hogy neves politikusok léptek ki az események hatására a kormánypártból és az egységfrontba tömörülő ellenzékhez közeledtek, szintén Tiszáék ellen dolgozott, és legitimálta az ellenzékiek válaszcsapását.
 

Összesen 47 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"Amerikában nem a demokraták rontottak a Capitóliumnak, hanem Trump hívei."
Ez biztos?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés