A nagy talány

2020. október 15.

Szánthó Miklós
Miért frusztrált a magyar baloldal? Egy ezerdolláros kérdés nyomában.

„A boldogság könnyelmű fruska,
nem időz sokat egy helyen,
hajad szemedből elsimítja,
megcsókol, s tűnik hirtelen.”
(Heinrich Heine)

Jó tizennégy éve azzal küzd a magyar baloldal, amire korábban úgy hatvan évig nem volt példa: teret veszít. Ez az, amit ő a „demokrácia visszaszorulásaként” vagy „fojtogató morális légszomjként” ír le – pedig semmi egyébről nincs szó, mint egykoron (nem is olyan régen) domináns, már-már monopolisztikus pozíciói megingásáról. Hogy jutottunk el idáig? Miért érzi úgy a magát a késsel-villával enni tudás és a nyugatos civilizáltság egyedüli letéteményesének tételező „felvilágosult” elit, hogy bármilyen, a közjogi vagy társadalmi mechanizmusokat érintő változás – az alaptörvény elfogadásától kezdve a média átalakulásán át új kulturális intézmények megjelenéséig – egyben a jogállamiság, a plurális médiaviszonyok vagy a „független” művészvilág lebontását és térdre kényszerítését jelenti?

Egyfelől természetesen kézenfekvő és magától értetődő magyarázat, hogy a frusztráció oka világnézeti: bármennyire is toleránsnak hirdetik magukat, saját ideológiájukat kizárólagosnak – mindenre magyarázatot adónak – gondolják, ezáltal politikai (és nem „szakmai”!) alapon szemben állnak bármivel, ami nem a progresszió általuk elképzelt ügyét szolgálja. Ennek a metaszintű magyarázatnak azonban lehet egy mélyebb, mondhatni „szubjektívebb” bugyra is. Nevezetesen az, hogy tényleg elhitték: amit ők csinálnak, amit ők mondanak, amit ők gondolnak, az a természetes, az az origó, az a „demokratikus közép”.

Gondoljunk csak bele, hogyan épült ki Magyarországon a baloldal behemót hegemón pozíciója az ezredfordulóra. 1945-öt követően – rendszerszinten az 1948-ban Rákosi által meghirdetett „fordulat évétől” – szisztematikusan bontották le a polgári berendezkedést, a „bitang úri rendet”, hogy valamennyi társadalmi alrendszert (államigazgatás, sajtó, kultúra, tudományos szféra stb.) uralhassanak a kommunista, majd „reformkommunista” erők. Részletesebben nem belemenve most a bolsevizmus egyéb pusztításaiba, a lényeg a mi szempontunkból az, hogy egy, az állami és társadalmi működés valamennyi területén nemhogy domináns, de monopolhelyzetben lévő struktúra jött létre. A rendszerváltoztatás egyik sajátossága (bűne?) pedig az volt, hogy ezt a kádári kapcsolati és politikai tőkét a (poszt-)kommunista nómenklatúrának sikerült átmentenie, és kulturális, gazdasági tőkévé transzformálnia.

„A rendszerváltoztatást követő közel két évtizeden át amit középnek mondtak – és ahonnan számították, ki hol áll –, az valójában baloldali volt”
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés