„Magánbeszélgetések során sokszor merül fel a kérdés: mi az a határ, aminél az emberek már megelégelik, hogy teljesen hülyének nézik őket? Gyakran az lehet az érzésünk: a határ a csillagos ég. A Kádár-rendszerben az emberek bőven megelégedtek azzal, hogy volt elég pénzük a mindennapi betévőre, volt lakásuk, kivárták azt a pár évet, míg hozzájutottak hőn áhított kocsijukhoz, szociális helyzetüket is jónak érezték. A rendszer akkor kezdett recsegni-ropogni, amikor már egyre kevésbé érezték biztonságban magukat. Az emberek kezdtek elszegényedni, s miután a világútlevéllel már szabadon mehettek Nyugatra, tömegek láthatták azt a hatalmas különbséget, ami a szocializmus és a kapitalizmus között tátongott.
Hasonló okok vezettek Jugoszlávia széteséséhez is. Amíg Tito élt, a Nyugat is szívesebben adott kölcsönt az országnak, halála után azonban elengedték az ország kezét, s bár még volt egy rövid gazdasági fellángolás a nyolcvanas évek végén, ekkorra már oly mértékűvé váltak a nemzetiségi ellentétek, hogy nem volt visszaút.