Peter Handke Nobel-díja: mi ez, kérem, provokáció?

2019. október 10. 21:23

Leimeiszter Barnabás
Mandiner
Az irodalmi Nobel-díjat elnyerő Peter Handke fölvilágosult körökben páriának számít – viszont tényleg nagy író.

A népi bölcsesség úgy tartja, hogy ha olyan világraszóló botrány rázza meg a Svéd Királyi Akadémiát, hogy a testület szégyenében ki sem osztja az irodalmi Nobel-díjat, akkor a következő évben nagyon teperni fognak, hogy helyreállítsák a reputációjukat, és a díjat valami kimondhatatlan nevű kerekesszékes leszbikusnak adják Ghána-alsóról. Ez a föltételezés, maradjunk annyiban, némileg leegyszerűsítő – még ha sok esetben jogosak is a szóban forgó „reputációt”, annak mindenféle politikai és esztétikai vetületeit érintő kételkedések.

Furcsa, de az irodalmi Nobel-díjjal kapcsolatban mindenkiben – a sznobokban és a gyűlölködőkben egyaránt – az a meggyőződés él, hogy az nagy cucc. Hogy azt tényleg a világ legjobb íróinak adják – vagy kelleni adni. Hogy Nobel-díjasnak lenni sub specie aeternitatis nézve jelent valamit. Pedig aligha jelent többet, mint egy időre megugrott könyveladásokat, a lélek árján fénylő forró igék”-dolog

azért kicsit többtől függ, mint egy maroknyi svéd értelmiségi véleménye.

A nagy kérdés persze továbbra is az marad, miért szeretnek hangos megfejtéseket tenni az ügyben olyanok, akiknek valamelyik kalandos Berkesi András-regény volt az utolsó olvasmányélményük.

Sok jót nem ígért a díjat odaítélő bizottság új elnökének, Anders Olssonnak a nyilatkozata, miszerint ezután a „sokszínűség” sokat fog nyomni a latban a döntések meghozatalakor.

Ehhez képest már-már provokációnak számít, hogy – Olga Tokarczuk mellett, akit e sorok írója nem ismer – az osztrák Peter Handkénak ítélték az idei Nobelt. Handke ugyanis fölvilágosult körökben páriának számít, amiért a délszláv háború idején kiállt a szerbek mellett, és védelmébe vette Szlobodan Milosevics rendszerét – sőt a controversial szerb vezetőnek még a temetésén is beszédet mondott. „Politikai nézeteit tekintve, amelyek rettenetesek, Handkénak nem kellene, hogy esélye legyen a díjra” – jegyezte meg a minap a The New Republic szerzője, aminél szomorúbb (cringe af, mondja a művelt angol) mondatot én nem nagyon olvastam mostanában.

Hogy bölcs dolog volt-e ez a Milosevics-pártiság, arról nincsen különösebb véleményem – azt is könnyen elfogadom, ha nem.

Azon viszont érdemes elgondolkodni, mit várunk egy művésztől,

mit tartunk az ő szempontjából igazán autentikus magatartásnak: azt, hogy a várható kiközösítés tudatában is szilárdan tartja magát a véleményéhez (ami persze súlyos tévedésnek bizonyulhat), vagy azt, hogy együtt bégeti a tömeggel a helyes nézeteket (amelyek persze gyakorta nem jelentenek többet a hivatalosan elfogadott nézeteknél).

Nyersen fogalmazva: lehet, hogy Handke hülye volt, viszont azt nem lehet eltagadni tőle, hogy bátran beleállt az értelmiségi szarviharba – ennek a bátorságnak a töredékét sem találjuk meg azokban a szerzőkben, akik oly számosan vannak jelen a fogadóirodák listáin, akiknek Handkéval ellentétben nyilván esélyük kéne, hogy legyen a Nobelra,

akik azzal csinálták karriert, hogy illedelmesen újra és újra felmondták a domináns ideológia hittételeit,

akik azzal vitték nagyra, hogy irodalmi köntösbe csomagolták az ezerszer is elnyűtt kortárs prêchi-prêchá-t.

Mielőtt a kommentelők felvetnék: nem, Nádas Péter nem tartozik ide, aki nagyon is jelentős alkotó, a Párhuzamos történetek-ért magasan megérdemelné a Nobelt.

Persze önmagában ez a bátorság még semmit nem mond a Handke-életmű értékéről. A szerencsés helyzet az, hogy Peter Handke nagy író.

Néhány hete került a kezembe A kapus félelme tizenegyesnél, aminél realistább könyv nem nagyon született rólunk, mindenen-túli emberekről, az alapállásunkról, a jelölő alól kiszaladt jelöltről. A regényben Josef Bloch megöl egy mozipénztárosnőt (mondjuk inkább azt, úgy esik, hogy meggyilkolja őt), majd elutazik egy határmenti faluba, ahol mást nem tesz, csak járkál fel-alá, lesi a népeket, görcsösen próbálja felfejteni az idegenné lett összefüggéseket, amelyek körbeveszik és fojtogatják őt.

Egy darabig újból ment is minden; emberekkel beszélt, akiknek a szájmozgása egyezett azzal, amit mondtak; a házak nem csak homlokzatból álltak; a tejüzem rakodórámpájáról nehéz lisztes zsákokat cipeltek a raktárhelyiségbe; ha valaki odakint az utcán elkiáltotta magát, csakugyan úgy hallatszott, mintha onnan jönne a hang; a járókelőket, akik a szemközti járdán elhaladtak, mintha nem fizették volna meg titokban a háttérben, hogy ott haladjanak” – de csak pillanatnyi, illuzórikus ez a nyugalom, a jelentéseket hamarosan mindenestül szétmarja a paranoia, a nyelv egy megfoghatatlan vád alattomos eszközévé válik.

Bloch, a volt futballkapus nyughatatlanul rója az utat, ami – mint Baudelaire-től tudjuk – a „jelképek erdején” visz át,

csak éppen ezek a jelképek Handkénál már nem vezetnek semmihez.

»Tánctanfolyam?« Ez a szó meg mire céloz vajon? Egy lány, elhaladva mellettük, a »retiküljében« kotorászott, egy másikon pedig »hosszú szárú« csizma volt. Rövidítései ezek valaminek?” 

Minden, ami csak egyáltalán elgondolható, látható: foglalt volt már” – Handkénél aligha írták le tökéletesebben a posztmodern ember tragikátlan gyötrelmeit.
 

Összesen 80 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Jól beszélsz. Krasznahorkainak már régen Nobel-díjasnak kellene lennie, ha a művészeti színvonal számítana. Az említetteken kívül a Háború és háború, vagy akár az Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó alapján is.

Gazsulál a radai rosszseb. Ha valaminek gazsulálok, az a teljesítmény. A tehetség. Krasznahorkai remek író. Ahogy szerintem a felsoroltak közül Závada, Nádas és Dragomán is az. Sőt, nekem A fagyott kutya lába is tetszett Parti Nagytól. Evvan.

Sajnállak. Megpróbálhatnád azt, ami még egy magamfajta "rothadt lelkű konzervatívnak" is megy. A művészek teljesítményét nézni a politikai preferenciájuk helyett.

Az jutott eszembe, hogy diákkoromban még példaképként állították a polgárpukkasztó szeánszokat, és hogy a művészi szabadság arra is való, hogy így az író felhívhassa a figyelmet a társadalmi problémákra.
Hát, ez ma is megvan, csak a baloldali tabukat nem illik feszegetni, ott nincs helye a polgárpukkasztásnak és a társadalmi problémákra figyelmeztetésnek, vagy az illető művész azt veheti észre, hogy páriává vált, és napi megélhetési gondjai vannak...

Nem értetted, hogy mit írtam.
Próbálna valaki a baloldali tabukhoz hozzányúlni, megkapná a szokásos náci-fasiszta címkéket, majd agyonhallgatnák.
Nem is nagyon kell kitalálni dolgokat, elég visszanézni közelmúltbeli híreket, riportokat, mi történt, amikor pl. valaki a franciáknál felvetette, hogy nem lesz jó vége, ha a mohamedánok nem akarnak franciák lenni...

Az a kérdés, hogy mi a fősodorbeli média mai hozzáállása.
Trump is lehetett elnök totális ellenszélben, ez már annak a jele, hogy a mai "elit" véleményformáló szerepe egyre inkább csökken, mert egyre több a csalódott ember.
De lényegében ugyanez zajlódott le nálunk is.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés