Így élnek a magyarok a mai Fiumében

2019. január 9. 16:08

Fiumének, a mai Rijekának nem csak magyar múltja, hanem magyar jelene van. A régi Magyarország legnyugatabbi, tengerparti pontjának kis magyar közössége megérdemli a figyelmet és a támogatást: egy történelmi okokból nem túl barátságos horvát/olasz közegben igyekeznek megőrizni és fejleszteni a magyar emlékeket és kapcsolatokat. Pelles Márton nagyinterjúja a Fiumében aktív magyarokkal.

Pelles Márton Pro Scientia aranyérmes közgazdász, Fiume-kutató írása és interjúja

 

A Mandineren megjelent előző két írásomban (Kapu a világtengerre: ilyen volt a régi Fiume I.; és Virágzás és bomlás: Fiume az I. világháborúban és utána) az egykori magyar Fiume korábbi évszázadait, különösen a 20. századi sorsfordulókat jártam körbe. 

Mostani, harmadik írásomban a mai Fiume/Rijeka bemutatása a célom helyi magyar lakosok, az előző években a Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett Viola Éva és Ágoston Gergely pszichológus professzor, illetve egy nem régóta magyar állami ösztöndíjjal a városban lakó fiatal, Dr. Seremet Sándor segítségével, akikkel az októberben rendezett III. Fiumei Magyar Bálon találkoztam.

*

Mint ismeretes, Fiume (mai nevén Rijeka) jelenleg Horvátország egyik legnépesebb városa. Az első világháborút követő években, az olasz uralom idején (1924–1944) a kikötő fontossága a gazdasági hátország Ausztria-Magyarország nélkül hanyatlásnak indult: 

Fiume sokkal inkább jelkép lett, mintsem kereskedelmi gócpont.

E város lett az olaszok számára az, ami nekünk Sopron vagy Balassagyarmat, a hűség városa, hiszen D’Annunzio, akinek most emlékéve jön a fiumei olaszok számára, 1919-ben annak ellenére foglalta el és tartotta meg a várost, hogy az antant Jugoszláviának akarta azt adni. Ezzel pedig megteremtődött annak lehetősége, ami az 1924-ben be is következett, hogy a város olasszá legyen.

A második világháborút követően azonban az egész Isztriát és a part menti nagyszámú olasz lakossággal rendelkező várost is megszállták Tito partizánjai, akik a délvidéki magyar népirtásokhoz hasonló módon szinte nullára redukálták a fiumei és isztriai olasz lakosságot. Ez volt a „Massacri delle foibe”, ahogy azt az olaszok a mai napig hívják.

Rijeka Jugoszláviához tartozása idején a várost mesterségesen is igyekeztek elszlávosítani. Ekkor épültek meg a történelmi városképet a mai napig elrondító hatalmas panelek, és a város lakossága az 50–60 ezres dualizmus végi létszámról így emelkedett fel arra a 130–170 ezer főre ami az elmúlt ötven évben jellemezte a várost.

A lakosságcsere kihatott a település politikai életére is: Rijeka egy kikötőváros, ezért a helyiek szabadelvűségét is tiszteletben tartó, ugyanakkor erősen baloldali szociáldemokrata párt vezeti hosszú ideje a várost. Az ellenzékből ki kell emelni a körülbelül 10% körül mozgó, főleg a helyi olasz lakosságra építő autonomista nézeteket valló Lista za Rijeku pártot, ami igyekszik a város olasz jellegének hangsúlyozásával képviselni a fiumei érdekeket.

A magyar vonatkozású múltat mind a horvátok, mind az olaszok szeretik elhallgatni. Azonban mivel a politika az érdekekről és sokszor nem az értékekről szól, ezen nem szabad meglepődnünk: a korábban megjelent írásaimban is utaltam rá, hogy

Fiume kapcsán mind a magyar-olasz, mind a magyar-horvát kapcsolat súlyosan sérült egy évszázaddal ezelőtt,

ebből is kifolyólag, valamint a helyi, megmaradt magyarság relatíve kis lélekszáma miatt is nehéz a magyar érdekeket képviselni ekkora túlsúllyal szemben.

Tovább nehezíti mind a helyi politikai, mind a tudományos világban az együttműködéseket az a tény, hogy sok horvát fejében – még hozzáértők között is – él az a kép, hogy Rijeka vagy mindig is horvát város volt, amit az osztrákok és később a magyarok elbitoroltak, vagy az a meggyőződés, amely főleg a helyi lokálpatrióták között figyelhető meg, hogy ők valójában nem is Magyarországhoz, hanem Ausztriához tartoztak, sőt, nekik akár fiumei, akár horvát alattvalóként egykoron nem királyuk, hanem császáruk volt.

Mivel pedig a korabeli magyar forrásokat nem tudják sem az olaszok, sem a horvátok tanulmányozni, szemben a német nyelvűekkel, ami egy ismertebb nyelv, akkor ha mi, magyarok nem teszünk érte, Rijeka „ősi horvát várossá” válhat bármilyen magyarokra vonatkozó említés nélkül.

Ezért nagyon dicséretes, hogy a helyben lakó magyarok a mai napig sokat tesznek a magyar emlékek megőrzéséért, és szüntelenül igyekeznek felhívni a figyelmet arra, hogy Fiume a magyar és helyi összefogás eredményeképp lett azzá a modern várossá, ami 1910-re Európa 10. legnagyobb áruforgalmat bonyolító kikötőjévé vált.

Joggal merül fel a kérdés, hogy mi lesz így a város magyar emlékeivel, épületeivel, az ott nyugvó híres magyar emberek sírjaival, ha nem lesz aki gondozza őket? Ezen felismerés vezérelte azokat a kutatókat és érdeklődőket, akik

2017-ben megalapították a Fluminensis Ismeretterjesztő, Urbanisztikatörténeti és Műemlékvédelmi Egyesületet,

ami már a nemrég lezajlott III. Fiumei Magyar Bál szervezésében is közreműködött, és amelynek keretében egyre több előadást tudunk tartani itthon és helyben, Rijekában is a város magyar történelméről. A továbbiakban a már említett helyiekkel való beszélgetésemen keresztül mutatom be, milyen a magyarok helyzete a városban, milyen lehetőségeik vannak, és mit üzennek nekünk fiataloknak, magyaroknak, akik, ha összefogunk meg tudjuk őrizni az utánunk jövő generációnak is azt a Fiumét, amelyért ők ma is dolgoznak.

*

Viola Éva (fotó: Papp Ákos)

Beszélgetőtársaim: Viola Éva, Ágoston Gergely és Seremet Sándor.

Viola Éva jelenleg a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségében a Tengermelléki-Fennsík megyei szervezetének elnökasszonya, egyben író, költő, műfordító, aki horvátul és magyarul is alkot, és munkája elismeréseként 2014-ben a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapta.

Ágoston Gergely eredendően pszichológus professzor, aki már két évtizede idegenvezetőként dolgozik a magyar múlt megőrzéséért Fiuméban, Abbáziában és Lovranában, idén ő is megkapta az Arany Érdemkeresztet.

Seremet Sándor jelenleg Petőfi ösztöndíjjal tartózkodik a városban, s mivel ő friss, külső szemmel látja a várost, fontosnak tartom az ő nézőpontjának megismerését is azokban a kérdésekben, amelyre rálátása van.

*

Honnan származtok, hogyan, mikor és miért kerültetek Fiumébe vagy a környékére?

V. É.: Egy kis vajdasági városban, Zomborban születtem, ahol magyarul beszéltünk otthon és magyar nyelven fejeztem be az elemi iskolát is. Négy testvérem született, de egyikük sem tudott érvényesülni a magyar nyelvvel. Lassan negyven éve, 1980-ban úgy döntöttem, hogy új életet kezdek messze a szülővárosomtól, és Fiumét választottam ki. Akkor még nem sejtettem, de most már tudom, miért erre a tengerparti városra esett a választásom. Úgy érzem, a fiumei magyarok rám vártak, hogy gondoskodjak róluk. Körülbelül 16–18 éve dolgozom értük előbb titkárként, majd elnökként a helyi magyarokat összefogó egyesületben. Úgy érzem, ez a küldetésem, mert itt nincs senki, aki hazaszeretetből, fizetség nélkül vállalná azt a munkát, amelyet szerintem csak szívvel-lélekkel lehet csinálni – csak úgy, ha az első helyre teszed az egyesületet, míg te magad csak ezután következel. A Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetés is erről szólt: több évtizedes író, költő és műfordítói tevékenységemért, és a horvátországi tengermelléken élő szórványmagyarság összetartásában és identitásának erősítésében végzett munkámért tüntetett ki a köztársasági elnök úr.

Ágoston Gergely (fotó: Papp Ákos)

Á. G.: Felmenőim mindkét ága már a dualizmus idején megbecsült szerepet töltött be a Torontál vármegyei Nagybecskerek életében. Ennek dacára édesapám a horvátországi Eszéken kapott igazgatói szerepet az ottani neves bútorgyárban. E ténynek köszönhetően 1934 februárjában a mai Horvátország területén születtem. Az égiek tervezhették így, mert az életem legnehezebb szakaszában, az 1990-es évek miloševići Suboticájában (Szabadka) mentőövet jelentett a számomra a tény, hogy titokban megkaptam a horvát állampolgárságot és a szép kék, horvát címeres útlevelet. Ekkor, 62 évesen felhagytam a pszichológusi munkámmal és kértem az idő előtti nyugdíjaztatásomat. Mint egyedül élő, akkor már elvált, albérletben lakó ember, azzal a magyarázattal, hogy a Budapesten élő fiamhoz költözöm – aki a katonai behívó elől emigrált –, előbb átjöttem Magyarországra, majd innen a szerb szempontból ellenséges Horvátországba utaztam, ahol a tengerparton, Lovránban régóta volt a családomnak lakása. Az azóta eltelt évtizedekben megtaláltam itt az igazi „magyar tenger” partján nyugalmamat és életem új értelmét: a turisztikai idegenvezetést és a magyar-magyar, magyar-horvát kapcsolatok erősítését, valamint a történelmi emlékhelyek és a természeti szépségek megismertetését az érdeklődőkkel.

S. S.: Kárpátalján születtem, Munkácson. Iskolai tanulmányaim után az Ungvári Nemzeti Egyetemen hallgattam történelmet, majd 2010-ben miniszteri ösztöndíjjal a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájába nyertem felvételt, kutatási témám a mai Kárpátalja határainak kialakulása az I. világháború után, 1918–1925 között. A doktori iskola elvégzése után kétszer is elnyertem a Visegrádi Alap ösztöndíját, amelynek köszönhetően Prágában kutathattam és dolgozhattam disszertációm megírásán. Egyetemi éveim során aktívan részt vettem a helyi magyar ifjúsági közösségi életben. 2005-ben léptem be a Kárpátaljai Magyar Diákok és Fiatal Kutatók Szövetségébe, amelynek 2007-ben elnökségi tagja, 2008 és 2011 között pedig elnöke voltam. Ezek a tapasztalatok motiváltak arra, hogy jelentkezzek a Petőfi Sándor Programra. Eredetileg Szlovákiába pályáztam, de a bizottság Fiumébe delegált, hogy itt segítsem a magyar közösség munkáját. Fiumében a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége helyi egyesületénél vagyok ösztöndíjas.

Hogyan tudtatok beilleszkedni Fiuméba? Milyen a helyi magyarok helyzete, milyen nehézségei és örömei vannak a helyi magyarság összefogásának?

S. S.: Érdekes érzés itt lenni a hegyek és a tenger közé szorítva egy olyan városban, amelyben elsőre ugyan nincs semmi grandiózus, mégis vonzó, látványos és szemtelenül otthonos. Néhány hét ittlét után

Fiume kialakít egy kötődést és egy komfortérzetet,

amit nem lehet feladni. Paradox módon egy-egy elutazásom után a visszatérés Fiumébe egy hazajövetel érzését nyújtja, pedig csak vendég vagyok itt. A beilleszkedés azonban egy ennél sokkal hosszabb folyamat. Jelenleg a magyar közösség aktív tagjaival ismerkedtem és velük dolgozom. Ezekre a tapasztalatokra építve egy befogadó és támogató közösségnek látom a fiumeit.

Seremet Sándor (fotó: Vékony Dorottya)

V. É.: Annak ellenére, hogy nem horvátok lakta területről érkeztem, Fiumébe egyszerűen nem kellett beleilleszkednem.

Úgy éreztem, hogy ide tartozom és Fiume engem várt.

A magyarok helyzetéről Fiuméban azonban el kell mondanom, hogy nem kapunk a fennmaradáshoz elegendő figyelmet. Mintha otthon elfelejtették volna, hogy kiépítették a várost; sokkal több figyelmet kapnak a helyi olaszok az anyaországuktól, igaz, sokkal többen vannak. Ezért nekünk ravaszabbnak kellett lennünk és huszáros módon próbálunk hozzájuk simulni és minél több módon együttműködni velük, mert így mi is jobban tudunk érvényesülni ebben a horvát közegben. Sok öröme van a helyi magyarságnak, belelátunk egymás életébe és a szülinapokat is együtt szoktuk ünnepelni, ahogy a magyar és horvát ünnepeket is. Végül pedig barátainkat, tagtársainkat együtt szoktuk az utolsó útjaikra is kikísérni.

Á. G.: Nem Fiumében élek, tehát az itteni beilleszkedésről nehéz lenne szólnom, azonban Lovránban, a Fiume közeli abbáziai riviéra ékkövében úgy a lakosság, mint a hivatalos szervek részéről elfogadott és megbecsült vagyok. A közreműködésemmel kiépített testvérvárosi kapcsolatoknak elismert a sikeressége. Lovránnak Budapest XVII. kerületével, Rákosmentével, valamint Ógyallával/Hurbanovóval, Feszty Árpád szülővárosával van ilyen relációnk. Kevesen tudják, hogy nagy festőnk élete utolsó két hónapját 1914 tavaszán Lovránban töltötte. Emléktábláját, legendáját mindannyian tiszteljük, terjesztjük. Azért is, mert itt, Fiuméban esküdött meg Jókai Rózával, hisz' a papa Jókai Mór az itteni Adria Rt-nek volt igazgatósági tagja. A helyi lovraniak „Barba Magyarnak” szólítanak és megbecsülik, hogy a „magyar bácsi” az elmúlt évek folyamán több ezer turistával szerettette meg ezeket a vidékeket, a nyaralóknak pedig elhelyezést talált náluk. Az összmagyarság irányába pedig hazai televíziós és rádiós riportok, újságcikkek voltak a segítségemre. Itt kell megemlítenem, hogy a Hazajáró Honismereti Turista Egylet Tengermelléki Ispánja is vagyok. A Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésének híre publikus lett a horvát sajtóban, tévében, rádióban és párosulva a ténnyel, hogy 85. életévemben horvát viszonylatban a legidősebb és koromhoz képest a legaktívabb idegenvezető vagyok, ami mind hozzájárul a magyarság iránti tiszteletteljes érdeklődésükhöz.

Éva, Gergő, milyen a viszonya az egyesületeteknek a helyi olasz kisebbséggel, hogyan viszonyulnak hozzátok a rijekai horvátok?

V. É.: A helyi olaszokkal egyre jobb a kapcsolat és ez végre eredményeket is hoz. Kedvelnek minket, ugyanúgy a horvát lakosok is szimpatizálnak velünk, egyedül csak a helyi hivatalos önkormányzattól nem kapunk elég elismerést, szellemi támogatást.

Á. G.: Meggyőződésem szerint a fiumei olaszok nem eléggé becsülik meg elődeink teljesítményeit. Ki nem mondottan hivatkoznak a több mint 2000 éves, római kort is magába foglaló jelenlétükre, és ezért mindenkinél többre tartják magukat. Egy a dualizmus korában épült, a magyarok által feltöltött területen levő gyönyörű palotában vannak a helyiségeik (Palazzo Modello), az épületen büszkén lobog a zöld-fehér-piros zászló, az olasz állam pedig anyagiakkal is bőségesen támogatja őket.

A fiumei horvát lakosság túlnyomó részben gyökértelen, nem „fiumán”,

a második világháború után betelepült, a mélyre nyúló történelmet nem ismerő személyekből áll, őket sajnos nem is igazán érdekli a város múltja és a néhol látható magyar feliratokkal sem tudnak mit kezdeni. Természetesen sokan az ellenkezőjéről is tesznek tanúbizonyságot, ez utóbbi mindig jólesik. Azonban sajnos az ifjúság oktatása sem objektív. A felső szintek hozzáállása is szelektív, a magyar érdemeket lehetőleg elhallgató, magukat a múltban inkább áldozatnak, kihasználtnak bemutatónak állítják be. Ezen nagyon gyorsan és alaposan változtatni kellene, hisz' 2020-ban Fiume lesz Európa Kulturális Fővárosa. Ha marad a mai helyzet, semmi sem fog arra utalni, hogy Fiume magyar, horvát, olasz és más lakosok összefogásával lett európai hírű kikötő és ipari központ, melynek ma már csak romjain kesereghetünk. A múzeumokban és a városban magyar nyelvű információs szövegek, emléktáblák horvát kezdeményezés alapján nincsenek, sőt Fiume nevének használata is ellenállásba ütközik. Az a tény, hogy a névhasználat terén Pólában, Rovinjban épp az ellenkezőjét látjuk, a fiumei „megmondókat” inkább irritálja, mintsem követésre készteti.

Van-e tengermelléki vagy fiumei életérzés, és ha igen, szerintetek ez hozzátartozik a magyarság lelkéhez, vagy egy attól idegen érzés?

Á. G.: A fiumei életérzésem a fentiek okán inkább negatív. Azonban a tengermelléki, lovráni szemszögből nézve, telve vagyok szeretettel, csodálattal, a benne élés örömével. Az idelátogató ezer és ezer magyar csillogó tekintete tanúsítja, hogy ez a tengerpart hozzátartozik a magyarság lelkéhez. Ezt már Kossuth is megérezte és kifejezte, mondván: „Tengerhez Magyar!”

V. É.: Egy költő máshogy látja ezt a kérdést. Számomra a fiumei lét csak akkor az igazi, ha magyarul gondolkodunk, beszélünk, hiszen a mindennapokban jó érzés utcai emlékekbe ütközni: ezek a fák, kövek, épületek sok évtizeden át hallgatták a magyar beszédet. A tenger is megérti, ha magyarul küldjük a gondolatainkat feléje. Úgy érzem, hogy minden, ami itt van, inkább magyar, mint horvát. Ez ad jó érzést, hogy mi, a „szent maradék” ezt így látjuk és így éljük meg az itteni napokat. A magyar gondolataink miatt a környezetünk színes fényben úszik, míg a horvátul érzékelt környezet az idegenség miatt inkább szürkésre van festve.

Milyen jövőt láttok a fiumei magyaroknak és a hátrahagyott emlékeknek: épített örökségnek, kultúrának és történelemnek?

V. É.: Félek attól, hogy a hátrahagyott emlékek jövője elvész, ha nem lesz, aki megvédi őket utánunk. A történelmet újra és újra ismételgetni kell, hogy a helyi lakosok ne feledjék el, ezért ajánlottam már több fórumon a magyar kultúrát irányító személyeknek egy magyar ház ötletét itt, Fiumében.

Magyarországnak kellene, hogy legyen valamilyen ingatlana itt,

amely állandó jelenlétet biztosítana, főleg, most amikor magyar konzul sincs, pedig közeledik az Európa Kulturális Fővárosa év. Fiume megérdemelné ezt! Most még fenn is lehetne ezt tartani, hisz' még vagyunk itt, akik meg tudjuk ezt tartalommal tölteni, így logikus lenne a megvalósítása, mert akkor, amikor lassan kihalt az összes itt élő magyar, talán már nem lesz ilyenre lehetőség. A 24. órához közeledünk.

Á. G.: Egyetértek Éva szavaival. Az épített örökség, a kultúra, a történelem csak akkor maradhat fenn, ha nyilvános szövegek, magyarázatok szólnak róluk, amiket elolvashat az is, akit nem idegenvezető kísér és amelyek megmaradnak akkor is, ha már mi nem leszünk. Ezért is esik jól a szívemnek, hogy ti, fiatalok, Márton és Sándor, itt vagytok és felhívjátok a figyelmet ránk és az itteni mesés kincsekre.

S. S.: A Petőfi Sándor Program idén delegált először ösztöndíjast Fiuméba. Tehát azt gondolom, hogy Magyarország rajtam és a jövőben új ösztöndíjasokon keresztül nem csak a magyar-magyar kapcsolatokat igyekszik ápolni, de azzal, hogy hozzáértő személyeket küld ide, segíti az itteni szórványban élő magyarok örökségmegőrző munkáját is.

Éva, Gergő, hogyan látjátok: vannak olyan anyaországi kezdeményezések, amelyek éreztetik veletek, hogy Magyarország figyel a határokon túlra szakadt gyermekeire?

V. É.: Igen az utóbbi időben kezd feléledni az érdeklődés otthon Fiume iránt, mert az anyaországunk nem felejtett el minket. Sokoldalú az együttműködés az otthoniakkal és hálásak vagyunk ezért, mert így mi is még jobban érezzük és tudjuk, hogy hova tartozunk, hol vannak a gyökereink.

Á. G.: Az én meglátásom szerint az anyaországi kezdeményezések sokszor nem elegendőek, inkább érdektelenségre utalnak. Márpedig a történelmi Magyarország legnyugatibb része, Fiume és környéke olyan fontos kellene, hogy legyen a köztudatban, mint Erdély, Felvidék és Kárpátalja! Minden magyarnak látnia kellene, az ezeréves határ legkeletibb pontját Gyimesnél a Kárpátokban és a legnyugatibbat itt, nálunk az azúrkék tenger partján. Sajnos az utóbbi évtizedek magyar turistatömegei ellenére, akik már felkerestek minket,

mintha nem lenne benne eléggé a hazai köztudatban az, hogy itt is éltek és élnek magyarok.

Mire vagytok az életetekben, magánéletben és a közösségi életben a legbüszkébbek? Mit üzennétek haza a jövő magyarságának, és mit a jövő fiumei magyarságának?

Á. G.. Magánéletemben a sikeres fiamra, a menyemre és az unokáimra vagyok a legbüszkébb. A közösségi életemben a mindkét hazámban való elfogadottságomat emelném ki, amit annak a ténynek köszönhetek, hogy jó időben vagyok jó helyen. A jövő és jelen magyarságának üzenem, hogy fogjunk össze, gyarapodjunk, legyünk öntudatosak és büszkék magyarságunkra. Becsüljük meg a Trianon után kívül rekedteket és utódaikat, hisz' ők szenvedték meg és szenvedik meg ma is magyar mivoltukat. Innen, a déli végekről nézve pedig kérem, hozzunk új, építő jellegű tartalmat a mintegy ezer éves horvát-magyar kapcsolatokba!

V. É.: A legbüszkébb, azt hiszem, arra vagyok, hogy a nagy Magyarország leszármazottja lehetek, hogy a legnehezebb és legszebb nyelven szólhatok, gondolkodhatok és alkothatok. Azt üzenem az otthoniaknak, a szórványban élőknek és a fiumeieknek, hogy legyetek büszkék a származásotokra, és ne felejtsétek el ezt a közös nyelvet, ami megtart minket, mert ebben van a mi egységünk!

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/140848

Ajánljuk még a témában