Virágzás és bomlás: Fiume az I. világháborúban és utána

Pelles Márton Pro Scientia aranyérmes közgazdász, Fiume-kutató írása; fotók: Pelles Márton gyűjteménye + Fortepan

Fiume: a magyarság tengerérzését és a régi szép idők utáni nosztalgikus sóvárgást idézi fel sokunkban ez a szó. Most száz éve, 1918 őszén veszett el Magyarország számára a tengerpart és a fő tengeri kijáratunk, Fiume városa. Most cikksorozatban mutatjuk be a sokat látott város kalandos történetét.

Első cikkünket itt olvashatják: Kapu a világtengerre: ilyen volt a régi Fiume I..

Most a fiumei nemzetiségi ellentétekről és az I. világháborús és azt követő évekről olvashatnak cikksorozatunk második részében.

***

Fiume az I. világháború végi felfordulás idején (Fortepan)

A fiumei nemzetiségi ellentétek okai

Fiume múltját két népcsoport kölcsönös egymásra hatása határozta meg évszázadokon keresztül: az olaszoké és a horvátoké. Amíg a magyarok és a horvátok vetélkedtek a kikötőért, egyre inkább önállósult egy harmadik erő, a helyi olaszság. Az olaszoknak 1848 miatt eleve ellenérzésük volt a horvátokkal szemben, hiszen amíg a reformkorban a magyarok tiszteletben tartották a város önálló jogait és olasz nyelvét, a horvátok minden erejükkel igyekeztek horvátosítani azt. Emiatt 1868-ban a magyarok és olaszok egy erős egységet alkottak a horvátokkal szemben, mely kapcsolat azonban pár évtized alatt megromlott és ellenségessé vált. Tulajdonképpen két és fél generáció alatt

és a háttérben megszülető olasz egység révén a pusztán olasz nyelvűségtől a radikális Olaszországhoz való tartozás vágyáig.

Az első generációba tartoztak azok, akik a városban már az 1860-as évektől folyamatosan tüntetéseket szerveztek (pl. Ferenc József látogatásai alkalmával), hogy Fiume mielőbb legyen Magyarországhoz visszacsatolva. Ennek a generációnak a tagjai az 1870-80-as években nagyon sokat tettek azért, hogy a modern kikötő felépüljön a városban, és mivel a magyar állam elkötelezett híve volt a város infrastrukturális és gazdasági fejlesztésének, ezek a fiumei lakosok is elkötelezett hívei voltak Magyarországnak. Ha ki kellene emelni egy két nevet ezen emberek közül, akkor Ossoinack Lajos és Cosulich Kázmér kereskedők, valamint Ciotta János polgármester mindenképp köztük lennének.

A második generáció alapvetően az elsők gyermekeiből állt, akik az 1890-es években voltak fontos pozíciókban mind a városi hivatali, mind az egyes kereskedelmi-, ipari-, pénzügyi vállalatoknál. Ők a fiumei olasz autonómia elleni támadásként élték meg, amikor a Bánffy-kormány 1896-ban Budapestre centralizálta az ország helyi bíróságainak munkáját, sértve ezzel a fiumei privilégiumok egyik elemét, a helybeli ítélkezést. Ezen intézkedés és az erőszakos magyarosítási kísérletek révén

A város főbb tisztségviselői (kormányzó, országgyűlési követ, polgármester) iránt megromlott a bizalom, amely a város ipari és kereskedelmi tevékenységét is negatívan befolyásolta. A kialakult helyzetre a második generáció kétféle módon próbált választ keresni. Egyfelől létrehozták 1901-ben az Autonóm Pártot, mely – hasonlóan a mai romániai, székely autonómia gondolatához – nem az anyaországtól való elszakadást, hanem az azon belüli autonóm kiváltságok visszaállítását tűzte ki zászlójára. Másfelől szintén 1901-ben megalakult Fiuméban a Magyar Symbolikus Nagypáholy helyi szervezete, a Fiumei Sirius Páholy, mely az általános, progresszív és antiklerikális szabadkőműves eszméken felül nagy hangsúlyt fektetett a városban lakó olaszság, horvátság és magyarság kibékítésének.

Ezen két generációt követte még egy harmadik is, azon az 1900-as években még tizen- és huszonéves fiatalokkal, akik javarészt a második generációba tartozó atyáik ellen lázadtak és átitatódtak a nagy-olasz eszme lehetséges realitásával. Ők alapították meg 1905-ben a Giovine Fiume nevű anarchista, irredenta szervezetet, mellyel előbb tüntetéseket szerveztek, majd a városi magyar (Ganz) villamosok és a magyar Fiumei Kormányzói palota ellen bombamerényleteket szerveztek. Ezek miatt a magyar kormány 1912-ben betiltotta őket. Később ők voltak azok, akik az első világháború után a legnagyobb hívei lettek D’Annunziónak.

(Fortepan)

A háború alatti Fiume

Azt, hogy a háború előtt mennyire olasz dominanciájú volt Fiume lakossága, jól mutatja az 1910-es valószínűleg a magyarságot felülreprezentáló népszámlálás eredménye. Eszerint a város összlakossága 49 746 fő volt, amelynek 48,6%-a olasz, 31,5%-a horvát-szerb-szlovén, 13,1%-a magyar, 4,6%-a német és 2,2%-a egyéb nemzetiségű volt, így már jobban érezhetjük, hogy ennek a 24 ezer olasznak milyen nagy befolyása volt a város belső politikai életére.

A Giovine Fiume betiltását követően a háború előtti utolsó békeévben már érezhető volt a magyar és a fiumei olasz ellentétek eszkalálódása: ez vezetett oda, hogy gr. Wickenburg István 1913-ban bevezette a határrendőrséget, mely

igaz ekkoriban még azt a jelentést adta ez a szervezet, hogy „az olasz és horvát elem […] jobban gyűlölik egymást, mint a magyarokat”. 1914. nyarán a hadköteles férfiakat, egy-két befolyásos vállalatvezető fiának a kivételével elvitték a frontra, őket követte novemberben a 19. számú pécsi gyalogezred IV. fiumei zászlóaljaként sok fiumei illetőségű fiatal is, akik a fejük fölött közben nevet váltó zászlóalj (19/II ezred) kötelékében végigharcolták a nagy háborút.

Annak ellenére, hogy városban megjelenő lapokat augusztus 4-től cenzúrázták és megszüntették a telefon- és távíróforgalmat is, a fiumei viszonyokban egyértelműen Olaszország hadba lépése hozott újabb gyökeres változásokat. Mivel a fiumei lakosságnak átlagosan a 48%-a olasz nemzetiségű volt, és az egész városi lakosság nagyjából 40%-a külföldi állampolgár is, ezért a városi olaszság méretei fenyegetővé váltak az itáliai királyság ellenséges fellépése miatt. Erre válaszul a megbízhatatlannak ítélt fiumeieket Tápiósülyre és Kiskunhalasra internálta a magyar állami vezetés, ahol a mostoha viszonyok miatt több mint százan meg is haltak. Keserédes érdekesség, hogy a fiumei olasz kolónia az 1915. május 25-i helyi olasz lapban (Il Popolo) „köszönetet mondott Wickenburg kormányzónak és Késmárky határszéli rendőrfőkapitánynak, amiért lovagias módon május 27-ig szabadlábon tartózkodhattak és nem egyből vitték el őket az internálótábortokba”. Válaszul a fiumei olaszságot ért kegyetlenségekre a fiatalságuk miatt a császári és királyi hadseregbe be nem sorozott egykori Giovine Fiume tagok

A fiumei mindennapokat így erősen beárnyékolta a háború. A fiumei kormányzó 1915. május 20-án jogot kapott a m. kir. igazságügyi minisztertől, hogy indokolt esetben elrendelje a rögtönbíráskodást a fiumei kerületben. Az olasz hadba lépés miatt a kormányzóság 1915. május 25-én elkészítette a város esetleges kiürítési terveit, melyben arra jutottak, hogy egy esetleges ellenséges okkupáció esetén helyszűke miatt csak a legfontosabb hivatalnokok és iratok menekíthetők el. Május 27-én a város polgármestere Corossacz Ferencz kiáltványban fordult a lakosokhoz, melyben végigvette, hogy Fiume mindig is Habsburghű, királyhű város volt, és kérte a lakosságot, hogy az olasz hadba lépés és a magyar internálások ellenére maradjon is Fiume magyarhű – pár nappal később az olasz érzelmű Gotthardi Adolf városi képviselő „izgatása” nyomán Corossacz megbukott.

A lemondott polgármester nélkül működésképtelenné vált képviselő-testületet június 7-én a minisztertanács nyomására a fiumei kormányzó feloszlatta, hogy az átrendeződött politikai viszonyok között azt magyarhű képviselőkel tölthessék fel. Július elején a zágrábi horvát katonai parancsnokság indítványozta, hogy Fiuméból a már kitelepített 347 férfin felül az összes fiumei olasz nőt és gyermeket is internálja az állam, de ez ellen Wickenburg kormányzó élesen tiltakozott, mondván „azok a fiumei olasz nők és gyermekeik, akik az olasz konzul felszólítása ellenére a városban maradtak, a megélhetésük miatt maradtak, tehát jobban hozzánk húznak, mint Olaszországhoz”. A gróf közbelépése miatt végül az internálások leálltak.

(Fortepan)

A városi választások közeledtével a kormányzóság készített egy listát arról, hogy kik a magyar érzelmű jelöltek és igyekezett az ő győzelmüket előkészíteni. Ezzel szemben Gotthardi, akit magas beosztása (a Fiumei Kereskedelmi és Iparkamara titkára volt ekkoriban) miatt nem internáltak, hivatali hatalmával visszaélve igyekezett a fiumei Autonóm Párt jelöltjeinek katonai felmentést szerezni, és röpcédulákon az ő képviselővé választásukat propagálni, köztük is első helyen Riccardo Zanelláét. E miatt július 12-én a fiumei kormányzó indítványozta a kereskedelmi miniszternél, hogy Gotthardi minél előbb kapjon tényleges szolgálatra katonai behívót.

Végül 1915. augusztus 2-án megválasztották az új képviselő-testületet, melyben polgármester az a Dr. Vio Antal lett, aki amellett, hogy minden helyi párt támogatását élvezte, 1909 óta a Sirius Páholy tagja is volt. Vio fiumei születésű volt, tanult a fiumei magyar, illetve horvát gimnáziumban is, majd Pécsett, Kolozsvárott és Budapesten jogi végzettséget szerzett. Megválasztását szeptember 4-én „Ő Császári és Királyi felsége is jóváhagyta”. Mivel azonban Vio addig a város országgyűlési követe volt, erről a posztjáról pedig lemondott a polgármesterségért, a város Ossoinack Endre személyében új követet választott, akinek később nagy szerepe lett Fiume önállóságának kivívásában.

A háború természetesen kihatott Fiuméra mint fontos ipari és kereskedelmi központra is. A városban működő gyáripar alig vagy egyáltalán nem termelt, leszámítva a hadiipart ellátó ágazatokat pl. a torpedógyárat, a kőolajfinomítót, ahonnan nem vittek el minden munkást a frontra.

Mivel az Ottrantói-tengerzár miatt a nagy gőzösök nem tudtak kereskedni, ezért előbb az Adriai-tengerre korlátozódott az áruszállítás, majd később az olasz hadba lépést követően csak kisparthajózási gőzösök és vitorlások tudtak főképp élelmiszereket, bort és nyersanyagokat szállítani a tenger keleti partvidékén. Fő adatokban ez azt jelentette, hogy míg 1913-ban, az utolsó teljes békeévben, Fiume összes tengeri áruforgalma 20 968 419 mázsa volt, addig 1914-ben már csak 12 392 896 q, 1915-ben 2 496 573 q, 1916-ban 4 880 007 q, 1917-ben 4 794 698 q és 1918 január-októbere között 3 393 827 q. Az áruk összetételét tekintve a háború alatt a legfontosabb behozatali cikk a bor és a kőszén volt, emellett előfordult ásvány behozatal is főképp bauxit formájában. A kiviteli áruösszetételt nem rendezte át a háború, a legfőbb cikkek maradtak a gabona, liszt, cukor faáruk, és feldolgozott ipari termékek, mint paraffin, vasfélgyártmányok, gépek.

A háború végül 1916 nyarán érte el Fiumét, amikor júliusban először bombázta az antant a kikötővárost. A támadás több halálos áldozatot is követelt, emellett több ezer koronás kár keletkezett a Kőolajfinomítóban, a Torpedógyárban és a Hajógyárban is. Ezt követően még több bombatámadás is érte Fiumét,

A háború alatti fiumei nehézségekről érzékletesen ír Horváth József: „A város, s vele együtt a lakosság helyzete egyre romlott. 1916 nyarán megtiltották a Monarchia férfilakosainak kivándorlását. Megkezdték a színesfémek rekvirálását, melynek Fiume harangjai is áldozatául estek. […] Fiuméban elfogyott a cigaretta, az alapvető élelmiszerekből sem volt már elegendő, sorozatosak voltak a visszaélések, beindult a feketézés. 1916 novemberének végén ünnepség keretében emlékeztek meg I. Ferenc József haláláról. A Magyar Királyi Állami Tengerészeti Akadémia énekkara elénekelte a himnuszt és a szózatot, többen szavaltak. Néhány nap múlva kitört a városban a tífuszjárvány, mely miatt több hónapos karantént rendeltek el az iskolákban. 1917 novemberétől az addig alkalmatlannak minősített hadköteleseket is bevonultatták hátországi szakszolgálatra. Az ország tartalékainak kimerülését mutatja, hogy az arany vitézségi érmeket már bronzból készítették, azzal a bíztató ígérettel, hogy a háború után ki fogják azokat cserélni aranyra. […] 1918 februárjának elején a Cattaróban állomásozó hadihajóinkon szláv nemzetiségi lázadás tört ki, melyet a szocialista agitátorok a maguk hasznára igyekeztek fordítani. A helyi magyar sajtó, melyet akkor már két éve cenzúráztak, mélyen hallgatott az eseményekről. […] Nehéz felvázolni azt a zűrzavart, amit a háború évei alatt meggyötört, demoralizálódott katonatömegek szétzilálódása okozott az október végi napokban Fiuméban és a Tengermelléken. A vasúti és közúti torlódások következtében a frontra indulók vonatai összekeveredtek a frontról érkező, sebesülteket és foglyokat szállító szerelvényekkel, melynek következtében az esetenként tízezres nagyságrendű tömeg átmeneti élelmezéséről, gyógyszerrel való ellátásáról is gondoskodni kellett a városban. Ezek a körülmények fokozták az addig is érezhető élelmiszer- és gyógyszerhiányt, valamint az elégedetlenséget és zúgolódást. A nacionalista és szociáldemagóg uszítás is termékeny talajra lelt a szerencsétlen tömegben.”

(Fortepan)

Az összeomlás és kivonulás

IV. Károly király 1918. október 16-i manifesztumában a wilsoni elvek hatására kinyilvánította, hogy a Szent Korona országainak területi integritását tiszteletben tartva Ausztriát egy föderatív állammá alakítja, és felszólította Ausztria népeit, hogy önálló Nemzeti Tanácsok által vegyenek részt ebben a folyamatban. Az uralkodónak ezen lépése mintegy felülről adott bátorítást nem csak az ausztriai, de a magyarországi nemzetiségeknek is a Monarchiától való elszakadáshoz.

Ezen zavaros viszonyok között mondta el október 18-án Ossoinack Endre – Fiume országgyűlési követe – híres beszédét a magyar parlamentben. A követ Fiume jövőbeli helyzete kapcsán kiemelte, hogy a várost a horvátok magukénak kérik, míg az antant Jugoszláviának akarja adni, noha Fiume mindig is olasz volt, és így a wilsoni önrendelkezési elvek alapján, a Corpus Separatumnak kellene döntenie a saját sorsáról. Ezzel szemben viszontválaszában Wekerle Sándor miniszterelnök kifejtette, hogy

A királyi kiáltvány hatására Fiume városában október 16–22 között párhuzamosan kettő nemzeti tanács is megalakult: egyrészt az olaszok felállították a Fiumei Olasz Nemzeti Tanácsot, másrészt a horvátok létrehozták a zágrábi Horvát Nemzeti Tanács „Fiume-i Bizottságát”. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egyik nap az olaszok meneteltek végig olasz lobogók alatt a városban, míg másnap a horvátok tették ugyanezt a saját jelképeik alatt, miközben az épületeken is folyamatosan cserélgették a zászlókat. Megjegyzendő, hogy ha valaki Fiuméban a kormányzói palota és József főherceg egykori villája (ma Rijekai Állami Levéltár) körül a parkban lefejezett szobrokat látna, az azért van, mert a horvát és olasz nacionalisták ezekben a napokban a szobrokon álltak bosszút jelképesen „a magyar elnyomásért”.

Október 23-án az országgyűlésben Balla Aladár az alábbi jelentést olvasta fel az aznapi fiumei eseményekről: „Fiuméból jelentik, hogy ma reggel 9 órakor a Fiumében állomásozó 79-ik közös gyalogezred, melynek legénysége horvát, fellázadt és teljes fegyverzéssel a honvédlaktanya elé vonult. A laktanyát az ezred körülvette és a három-négyezer emberből álló legénység benyomult a kaszárnyába és az ottlévő honvédséget lefegyverezte. Ezután a 79-esek végigvonultak a városon, megszállották a dohánygyárat, majd benyomultak a törvényszék épületébe és az ottlevő Bálintot, a fiumei kir. ügyészség vezetőjét elfogták. Betörtek a fogházba, a rabokat szabadon eresztették. Közben a fiumei államrendőrség legénysége szembeszállt velük, rövid utczai harcz után a rendőrség megfutamodott. A horvátok két rendőrtisztviselőt elfogtak és állítólag halálra kínozták őket. Megszállották a vasúti pályaudvart is és a vasúti síneket Delniczéig felszakították. Jekelfalussy Zoltán kormányzó telefonon katonai segítséget kért.”

Másnap a fiumei kormányzó reggel 8 órakor a miniszterelnök parancsára elrendelte a rögtönítélő bíróságok felállítását. Viszont mivel tényleges katonai és rendőri erő nem állt Jekelfalussy rendelkezésére, ezért október 28-án elhagyta a várost. Birtokomban van Dr. Orosdy Béla jóvoltából egy dokumentum a nagyapjáról, Dr. Orosdy Lajosról, aki a fiumei kormányzó egyik helyetteseként működött ekkor, és az ő 1930-as években írt minisztériumi méltatása ezt a dátumot (okt. 28.) úgy tekinti, mint „Fiume Magyarországtól történt elcsatolásának dátuma”. Ez azt jelenti, hogy a kor szakemberi Fiume elvesztését nem a trianoni békediktátum következményének tekintették, hanem a helyi nemzetiségek szabadságharca következményének. A kormányzó távozása után megkezdődött a magyar államapparátus – katonák, rendőrök, hivatalnokok, vasutasok –, sőt az egyszerű magyar emberek menekülése is a városból. Ezek a magyar csoportok

Ugyanakkor ez arra is rávilágít, hogy a magyarok sosem eresztettek mély gyökeret a kikötővárosban, hisz néhány családtól eltekintve innentől kezdve nem beszélhetünk magyar jelenlétről a településen.

(Fortepan)

A kormányzó távozását követően október 30-án délelőtt a Kormányzói Palotánál megjelent a „jugoszláv nemzeti tanács két tagja”, akik a hivatal irányítását átvették, de abban a magyar hivatalnokokat a „közélelmezési és egyéb fontos kérdések akadálytalan elintézése érdekében” meghagyták. Ugyanezen a napon a fiumei olasz Nemzeti Tanács, Antonio Grossich vezetésével bejelentette az összegyűlt 20 ezer embernek, hogy a várost Olaszországhoz akarják csatolni, minekutána a városi hivatalokat ők is elfoglalták. Ez kiélezte a városi olaszok és horvátok viszonyát, ezért Grossich követeket küldött Velencébe az olasz flottához, mielőbbi katonai támogatást kérve. Ez november 4-én a Stocco és a Sirtari rombolók kikötőbe érkezésével meg is valósult. A flottaegység parancsnoka Rainer admirális volt, aki az őt üdvözlő fiumei olasz városatyák előtt kijelentette, hogy ő az olasz király nevében érkezett és mindent meg fog tenni az olasz lakosság védelme érdekében.

A horvát katonaság végül november 17-én hagyta el a várost, mivel aznap érkeztek meg San Marzano tábornok vezetésével az olasz szárazföldi erők; azonban mivel Fiumét az antant nem akarta Olaszországnak adni, hamarosan az amerikai, francia és brit csapatok is bevonultak a városba.

Ezzel Fiume ha közjogilag még nem is, de gyakorlatilag végleg elszakíttatott Ausztria-Magyarországtól és világossá vált, hogy az Jugoszláviáé sem lehet, ugyanakkor az, hogy mi legyen a gazdaságilag nagy potenciállal rendelkező várossal, nyitott kérdés maradt. A városban állomásozó antant erők is más és más forgatókönyvet tartottak volna megfelelőnek.

Az olaszok a helyi lakosságra való hivatkozással az Olasz Királysághoz akarták csatolni a várost; a britek a londoni 1915-ös egyezmény alapján Horvátország részének tekintették; a franciák az alakuló délszláv államnak akarták adni;

Ez utóbbi többek között Wilson elnök és Ossoinack Endre személyes tárgyalásainak eredménye is volt. A nemzetközi jelenlét így döntésképtelenséggel párosulva állandósulni látszott a városban. Ezt jelezte az is, hogy 1919. január 19-én elkezdték az osztrák-magyar korona bankjegyeket „Cittá di Fiume” felülbélyegzéssel önálló fiumei fizetőeszközként használni.

Fiumés 10 koronás (Pelles Márton gyűjteménye)

D'Annunzio Fiumében

Fiume a szabadállam idején (Pelles Márton gyűjteménye)

A fiumei senki földje és D'Annunzio kalandorállama

1919 augusztusában az antant megállapodott abban, hogy Fiume a békekötésig nemzetközi felügyelet alatt marad, ugyanakkor a katonaságot kivonják a térségből. Azt, hogy így Fiume senki földje lett, Gabriele D’Annunzio olasz ezredes használta ki, aki szabadcsapataival 1919. szeptember 12-én bevonult a városba (Marcia su Fiume).

Az olasz költő és hadvezér fiumei kalandjáról sokan írtak már, ez a mai napig forrón kutatott területe az olasz és újabban a magyar történetírásnak is. Simonné Pallós Piroska kutatásai nyomán elmondhatjuk, hogy D’Annunzio a 20. század figurája volt. Kiváló színpadi érzéke volt, nagy és magával ragadó beszédeket tartott, és hihetetlenül jól reklámozta és adta el önmagát.

A fiumei olaszok „isteni megmentőként” tekintettek rá, akinek szeptember 20-án átadták a hatalmat. D’Annunzio ezt követően

A fiumei Kvarneroi Kormányzóság, melyet D’Annunzio már 1920 áprilisában kikiáltott nagyon hamar rémuralomba fordult. Az olasz költő önmagát modern kori római császároknak tekintette; az egykori magyar kormányzói palotából szívhez szóló beszédeket mondott, saját költeményeit szavalta, a latin és római jelképekkel díszített katonáit pedig díszletnek használta ahhoz, hogy a római birodalom dicsőségét érezhetővé tegye a háború nyomorát megélt adriai város számára. D’Annunzio alkalmazta először a karlendítéssel való köszönést „Italia o morte” jelszóval, mely arra utalt, hogy Fiume vagy Olaszország része lesz, vagy meghal; illetve Fiuméban öltöttek magukra először a légionáriusok koponyával díszített fekete inget, a derékszíjon tőrrel – mely később Mussolini híveire is jellemző lett –, továbbá egyes életrajzírói szerint ő rajzolt először szvasztikát kéziratai végére.

1920 június 4-én ugyanakkor megszületett Trianonban az első világháborút lezáró békediktátum, majd novemberben megköttetett a rapallói egyezmény, melynek értelmében Olaszország és a Szerb-Horvát-Szlovén királyság felosztotta egymás között Fiumét úgy, hogy a Fiumara folyó határfolyó, a Nagykikötő és a város északi része Olaszországé, míg a Baross-kikötő és a város déli fele Szusákkal együtt a délszláv államé lett.

Ennek folyományaként D’Annunzionak ki kellett volna vonulnia Fiuméből, amit ő nem volt hajlandó megtenni. Emiatt az olasz királyi hadsereg ostrom alá vette és lövette Fiumét, és Giacinto Lászy fiumei magyar származású történetíró visszaemlékezése szerint, amikor az olasz költőt 1920 december 24–29 között a „véres karácsonykor” kiverték a városból, a kormányzói palota erkélyéről úgy szavalta saját verseit az égő Fiume romjai felett,

Mussolini D'Annunzióval

Noha Fiume így Olaszországhoz került volna, április 24-én népszavazást tartottak a városban, amit a település híres autonomista politikusa Riccardo Zanella nyert meg, aki így megalapította a Fiumei Szabad Államot, melynek első vezetője is lett. A város belpolitikai harcait azonban továbbra is az autonomisták és fasiszták összecsapásai jellemezték, melyből utóbbiak kerültek ki győztesen. Eközben 1922-ben Mussolini D’Annunzio példáját követve bevonult Rómába (Marcia su Roma) és magához ragadta a hatalmat. 1924. január 27-én megköttetett a római szerződés, mely kimondta, hogy a Fiumei Szabad Állam csatlakozik Olaszországhoz. Ez amellett, hogy politikai akarat volt a fiumei fasiszták részéről, egy színtiszta gazdasági érdek is volt Mussolini részéről, ugyanis Fiuméban működött egy az amerikai és holland kőolajipartól független kőolajfinomító, az egykori és még mindig magyar kézen levő Fiumei Kőolajfinomító Rt. melynek tulajdonosa a Rothschild érdekeltségű Magyar Általános Hitelbank volt. Mussolini többek között azért kebelezte be Fiumét, hogy a finomítót (Raffineria di Oli Minerali Societá Anonima – ROMSA) államosíthassa. Több olaszországi telephely és a fiumei gyár egyesülésével így jött létre az AGIP.

Az olasz és jugoszláv idők

Fiume ezt követően mint olasz város működött a nácik 1943-as megszállásáig. Ekkor indultak meg itt is a deportálások, illetve a németek elpusztították a korabeli képeslapok tanúsága szerint gyönyörű zsinagógát is. A nácikat az 1945. május 3-án a bevonuló jugoszláv partizánok verték ki, akik egyúttal nekiláttak a helyi olaszság elüldözésének és kiirtásának is, hasonlóan az ekkor a magyar délvidéken zajló etnikai tisztogatások módszereihez.

Rijeka a második világháború után élte harmadik aranykorát, a várost mesterségesen felduzzasztották, a korábbi nemzetiségi összetételt pedig minden erővel igyekeztek elszlávosítani. Végül a délszláv állam szétesése után Rijeka Horvátország egyik legnagyobb városa lett, mely a helyi megmaradt olaszság munkájának köszönhetően pár nappal ezelőtt újra kitehette a Rijeka tábla alá a kétnyelvűségről tanúskodó Fiume táblát.

A fiumei sas egykor és ma (Pelles Márton gyűjteménye)

Emellett, noha Fiume ma egy nagyon szabad szellemű horvát város, van még egy olyan jelképe, mely jól mutatja be a helyi lokálpatriotizmus a 20. századbeli átörökítését. A városi torony tetején levő bronz kétfejű sas szobrot még a magyar kormány adományozta 1906-ban a belpolitikai viszályok lecsendesítésének vágyával a városnak. Ennek egyik fejét D’Annunzio levágatta, mondván „ő még sosem látott kétfejű sast”; erre pár elmés fiumei a hagyomány szerint megjegyezte, hogy „ők a szárnyas oroszlánnal vannak így”.

Később Tito a lefejezett sast levetette és porrá zúzatta, jelezve, hogy Fiume már nem osztrák-magyar és nem is olasz város. Az eredeti szobor rekonstruált változatát 2017. tavaszán a helyi olasz kisebbség kezdeményezésére több mint tíz évig tartó munkáknak köszönhetően helyezték fel újra a városi toronyra. Így noha Fiume sok borzalmon ment át a 20. században, ahogy a szobor talapzatán a város jelmondata („Indeficienter”) hirdeti, a város továbbra is kiapadhatatlan forrása az egykori magyar-olasz-horvát-fiumei történelemnek, és így olyan szellemi és kulturális örökségünk, am érdemes az újrafelfedezésre és a helyi magyar tárgyi emlékek felkeresésére és megőrzésére is.

***

Felhasznált irodalom és levéltári forrás:

Balla Aladár beszéde: Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet. 1918. julius 24–november 16.

Horváth József (2003): A magyar Fiume végnapjai 1914–1924. Hadtörténelmi Közlemények. 2003/1. szám.

Fried Ilona (2001): Emlékek városa Fiume. Budapest. Ponte alapítvány.

Légrády Elek (1938): A volt m. kir. pécsi 19. honvéd gyalogezred és alakulatainak története. Pécs. Haladás Nyomda Rt. 373. o.

Magyar Nemzeti Levéltár. Országos Levéltár. P–1083. Szabadkőműves szervezetek levéltára. Symbolikus Nagypáholy; P–1134. Sirius páholy 1901–1915.

Magyar Statisztikai Évkönyv 1915–1918.

Ordasi Ágnes (2015): Fiume és az Autonóm Párt.

Ordasi Ágnes (2018): Bombamerényletek a fiumei kormányzóság ellen (1913–1914).

Ossoinack Endre beszéde: Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet. 1918. július 24–november 16.

Raboy, Marc (2016): Marconi: The man who networked the world. Oxford. Oxford University Press.

Rijekai Állami Levéltár – Državni Arhiv u Rijeci. JU–5. Eln. 42–1913–II–423; 49–1915–662; 49–1915–703; 49–1915–714; 49–1915–732; 49–1915–789; 49–1915–846; 50–1915–1128; 50–1915–1133; 50–1915–1470; 52–1915–1620; 57–1916–IV–1008; 65–1918–1568; 65–1918–1600.

Simonné Pallós Piroska (2014): „Cittá olocausta”: Fiume – az áldozat városa. KÖZTES EURÓPA: TÁRSADALOMTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT: No. 15-16. 5-12.