A korrektség cenzorai: itt a túlérzékenység szektája

2015. november 17. 13:30

Szilvay Gergely
Mandiner

Párizs lenyúlta a show-t – ez tömören összefoglalva a fekete jogvédő mozgalom véleménye a párizsi terrorista támadásról. Poszt a náci kártya kijátszásáról, az egyetemi áldozati kultúráról, politikai korrektségről és kommunista ízű öncenzúráról.

Párizs lenyúlta a show-t – ez tömören összefoglalva a fekete jogvédő mozgalom, a Black Lives Matters mozgalom véleménye a párizsi terrorista támadásról. A polgárjogi aktivisták amiatt aggódtak, hogy az előző héten sikerrel felfuttatott kampányuknak szánt címlapos helyeket elviszi előlük az Iszlám Állam. Nem vicc, nem rossz humor; tényleg.

A túlvezérelt politikai korrektség új szintjét jelentő szociális igazságosság (social justice) mozgalomról, a safe space-ről és trigger warningról mostanában elszaporodtak a cikkek, jobbról és balról is. Amerikában kibontakozott a nebántsvirág-mozgalom. A Missouri Egyetemen rasszista beszólásért a fuckthesystem jelszóval operáló fekete mozgalom tagjai és szimpatizánsai gyakorlatilag lemondatták az egyetem vezetőjét. Ne várják az események pontos rekonstrukcióját tőlünk: a sokadik vonatkozó cikk elolvasása után is csak az a szalagcím jut eszünkbe: What the Hell is going on at Missouri? Mi a fene folyik ezen az átkozott egyetemen?

Régóta aggódnak az Egyesült Államokban az iszlamofóbia miatt. Eddig a muzulmánokat az elnyomottak színes-vegyes csoportjában tartották számon, egy alegységként. Most – amellett, hogy elrontották a kommunikációs stratégiát – ezt a szivárványkoalíciót is felbontották a párizsi terroristák. A szivárvány vékonyabb és szürkébb lett, már nem annyira teljes a színskála. Legalábbis halványul az egyik sávja.

Az angolszász egyetemeken terjedő social justice mozgalom célkitűzései éles kontrasztba állíthatóak az Iszlám Állam fanatikusaival. A nyugati egyetemek egyikén-másikán radikális baloldali aktivisták akadályozzák meg erőszakkal, hogy az ő érzékenységeikre tekintettel szerintük nem lévő személyek akár csak vitatkozzanak is szerintük lezárt témáról. Velük szemben immár maguk a liberális professzorok aggódnak a szólásszabadságért.

Az érzékenységpárti mozgalom szerint a szólásszabadság az elnyomó nyugat csele, és nem lehet mindent, de mindent vita tárgyává tenni. Ebben egyébként van valami. Mint Lee Harrisírja: a tudás, az ész szép dolgok, de joggal háborodunk fel azon, ha valaki folyamatosan és állandóan megkérdőjelezi egy közösség alapvető értékeit (bár az érzékenyülők nem épp erre gondoltak). De ha vitatéma lesz valamiből, akkor vitázni kell, nincs mese. És ha van hely, ahol igenis minden, de minden vitatéma lehet, akkor az az egyetem. Ez még a középkorban is így volt. Igen, a középkorban és igen, a teológiai szakokon is.

Az öncenzúra felé

Nos, a biztonságos helyekkel (safe space) meg tudok békélni. Tőlem lehet egy hely, egy társalgó, amit kineveznek egy egyetemi campuson, hogy ott nem lehet vitázni, ott pszichológusok várnak, hogy megértsenek és kipanaszkodd magad. Tényleg rossz érzés, ha mindig, minden alkalommal érvelni kell az álláspontom mellett egy számomra személyesen fontos ügyben, és ötezredszerre is el kell magyaráznom, miért zavar az indiánjelmez, esetleg miért nem tartom viccesnek a szójátékot: „Are you from Hungary, are you hungry, muhaha?”

Ugyanakkor nehezen hiszem el, hogy az úgynevezett elnyomott csoportok tagjait egy angolszász egyetemen minden társas szituációban lelki terror sújtja. Nem hiszem, hogy minden ebédnél, minden sörözésnél, minden fagyizásnál, a strandon, az edzőteremben, foci és ping-pong közben is alapvető meggyőződéseiket és érzékenységeiket támadják, és hogy esetleg a kedvesük egy romantikus mozifilm megtekintése közben is azt súgná a fülükbe: „most szerinted tényleg diszkriminálva vannak a feketék”? Mindenkinek vannak baráti társaságai, ahol felszabadulhat, ahol hasonló a hasonlónak örül. De még egyszer: szerintem legyen safe space. Az viszont egy zárt hely, nem az egész egyetem. Menjen be, aki akar, de én megoldanám a lelkizést sörözés közben a barátaimmal. Lelkizni jó dolog, de egy egészséges társadalomban, főleg egy egészséges egyetemi közegben semmi szükség safe space-ekre.

A trigger warning esete az, amikor az egyetemi előadás során szólunk a tanárnak − vagy a tanár figyelmeztet minket −, hogy mi érint minket igen érzékenyen. Ez már nehezebben emészthető számomra. Van egy tananyag, el akarok merülni egy témakör mélységeiben, de mondjuk jogászhallgatóként vagy történészhallgatóként szólok a tanárnak, hogy a feketéket diszkrimináló törvények tárgyalásakor ne mutassa be a rasszista oldal álláspontját, mert az lelkileg felzaklat. A trigger warning-őrület már akár konkrét feljelentésekben és besúgásokban is végződhet. Az egyetemeken egyre jobban megválogatják szavaikat és témáikat a tanárok, az érzékenységek védelme az első és abszolút szempont, beindult az öncenzúra. Mint egy ideológiai diktatúrában.

Az érzékenység politikája

Az meg egyenesen elképesztő, amikor vitákat szakítanak félbe üvöltözve, erőszakkal az úgynevezett érzékenyek. Kapelner Zsolt a Dinamó Műhelyen Ungár Péterrel szembenmegvédi az „érzékenység politikáját”. Ungár ugyanis rámutat, hogy a közbeszéd nem egy pszichodráma csoport”, ahogy az egyetem sem az.

Valóban nehéz elképzelni, hogy tömegeket zaklat fel egy akár ellentmondásos téma is. Holokauszt-túlélők unokája is tanulhat a 2. világháborúról és megismerheti Hitler nézeteit. Nem rohanunk tömegesen a pszichológushoz, amikor Szálasi, a Vörös Hadsereg vagy az ÁVÓ rémtetteiről, esetleg a kínzólegények családi hátteréről olvasunk. Lehet, hogy érzékenyen érint egyeseket, de hogy örökre lelki károsodást szenvednének, még ha a nagyapjuk körmét tépte is le egy épp megemlített pribék, az nehezen hihető. Ha még véletlenül egy holokauszttagadó köt is ki előadni az egyetemen, akkor sem hiszem, hogy ez a jogos felháborodáson túl akárkiben maradandó lelki sérülést okozna.

Azért ezt a példát hozom fel, mert Kapelner Zsolt szerint „Ungár azt kéri számon a »túlérzékeny« egyetemi hallgatókon, hogy a »közbeszédet pszichodráma csoporttá« akarják változtatni: azaz nem érveket és ellenérveket ütköztetnek, hanem kizárólag érzelmeikre (főleg sértett érzelmeikre) alapozzák egyébként meglepően sikeres politikai aktivitásukat.” A példa Ungárnál „a Germaine Greer előadását megakadályozó kétszáz egyetemi hallgató, akik szerint a feminista szerző transzfób, ezért aztán nem kellene előadást tartania”. Kapelner, azon túl, hogy a legdurvábban diszkriminált amerikai kisebbségnek állítja be a transzokat, előáll az aduász érvvel: „Tanulságos meggondolni, hogy vajon e szerzők elővennék-e ugyanezt a gondolatmenetet, ha a szóban forgó szerző antiszemita vagy holokauszttagadó lett volna? Mert hát mi is pontosan a baj azzal, ha egy holokauszttagadó szerző vagy tudós tart előadást egy egyetemen? Pontosan az, hogy az illető jelenléte sérti az egyetem zsidó származású, ne adj’ Isten a holokausztot túlélő családokból származó hallgatók érzékenységét”.

Nos, ami miatt szerintem Kapelnernek még ebben a szélsőséges esetben sincs igaza, az az, hogy valóban nem pusztán érzékenységről, hanem túlérzékenységről beszélünk, mintha valakinek a komplett élete tönkremenne egy holokauszttagadó látványa miatt. Az sem igaz, hogy a lelki sérüléseikre hivatkozó diákok állandóan zaklatásnak lennének kitéve: egy előadás az egyelőadás, mondjuk hatvan-kilencven perc egy napból. Nem kötelező odamenni vagy előtte lehet rá gyúrni lelkileg. Köze nincs az állandósághoz, folyamatossághoz. Aki pedig maradandó lelki sérülést szenved egy általa nehezen elviselt személyiség jelenlététől, az tényleg menjen a safe space-ben terápiázó iskolapszichológushoz.

A holokauszttúlélőkkel és holokauszttagadókkal való példálózás egyébiránt a náci kártya kijátszása, reductio ad Hitlerum. A náci kártya ereje ugyebár elrettentő mivoltában rejlik. Ezért mondta a nácik elől Amerikába menekülő, zsidó származású Leo Strauss, hogy aki egy vitában először játssza ki a náci kártyát, hitlerezik, az automatikusan elvesztette a vitát.

Csak a hatalom örök

Kapelner Zsolt harmadik állítása az, hogy „ezekben a kérdésekben nem csak az érzelmekről van szó, hanem egyúttal a hatalomról is. Pontosabban: az érzelmi és a hatalmi kérdés nem elválasztható egymástól.” Na, ez már olyan posztmodern ingoványos talaj. Hatalom, juj! Hol hatalom van, ott hatalom van, írhatta volna Illyés Gyula. Kapelner szerint „nagyon nem mindegy, hogy a sértett és a sértő a politikai-társadalmi elnyomás és privilégiumok rendszerein belül hol helyezkedik el. A belátás, amelyet itt meg kell tennünk az, hogy a hatalom az élet minden területén megjelenik: minden, amit teszünk, gondolunk és érzünk a minket körülvevő társadalmi-politikai rendben ágyazódik.” Á la Foucault, egyébként meg ez az egész egy baromi nagy közhely. Persze, hogy abba ágyazódik, na és?

Miért jó, ha negatív büszkeségi verseny indul be és mindenki egy elnyomott csoporthoz akarja magát besorolni, lehetőleg minél elnyomottabba, hogy rá figyeljenek és az ő érzékenysége számítson jobban? Nem rokona a sérelem-méricskélés a véralgebrának? 

Az egész őrült, eszét vesztett amerikai egyetemi áldozatkultúra részint annak köszönheti erejét, hogy az egyetemi tanszékeken a posztmodern a divat: Foucault-t és még inkább Derridát reggeliznek, a két jelszó a „context dependency” és a „power structure”. A hozzáállás pedig kritikai kell, hogy legyen. Nemrég voltam kénytelen átolvasni a Routledge Companion to Critical Theory című kötetet. Ebben az egyetemi tankönyvben olyan megközelítéseket tárgyalnak a szerzők, mint a strukturalizmus, posztstrukturalizmus, a marxizmus (frankfurti iskola, stb), kritikai pszichoanalízis, dekonstrukció, posztkolonializmus, egyes feminista elméletek, gender- és queer-elmélet s a posztmodern további ágai. Mindegyik, de mindegyik fejezet azzal indít: az abban tárgyalt szemlélet szerint a világon minden kontextusfüggő, nincs kívülálló álláspont, a kontextusok pedig hatalmi struktúrákat tükröznek, ezért az adott irányzat kritikailag közelít a világhoz. Semmi nem biztos, minden fluid, minden relatív, csak egy a biztos, egy az egyetemes: a nyelvi-társadalmi kontextusokban tükröződő hatalmi struktúrák léte. Hát, kösz.

Hatalmi struktúrák, hatalmi struktúrák.

Mindebből jön ugye az ötlet, hogy a klasszikus, formális logika a nyugati fehérek hatalmi csele. Gondolom, a józan paraszti ész is. Ezért kell erőszakkal fellépnie az elnyomottaknak az egyetemen és ezért ordítoznak fejhangon a magukat elnyomottnak képzelő diákok az egyetemi professzorokkal. Veszélyes dolog lehet egész nap hatalmi struktúrákat elemezni az egyetemi könyvtárban − én biztos veszélyességi pótlékot és rendszeres mentális szupervíziót kérnék cserébe.

Roger Scruton, örök kedvencünk joggal mondja, hogy a kritikai elméletek világa olyan világ, amelyben „bárhova is tekintünk, jelenlét helyett hiányt találunk, nem az emberek világát, hanem az üres bálványokét, egy világot, ami ott, ahol mi rendet, barátságot és erkölcsi értékeket keresünk, csak a hatalom csontvázait tudja nyújtani”, s ezért ezen megközelítések világa nemes egyszerűséggel „a Gonosz birodalma”. Hatalmi viszonyok léteznek, tagadhatatlan, de hogy mindent az úgynevezett „privilégiumok” szempontjából érzékeljünk, nos, ez rémálom. Ha tökéletlen is a világ, ennél azért jóval szebb. Sajnálatos, hogy a filozófiai blogján sokkal szofisztikáltabb elgondolásokkal, érdekes felvetésekkel, értelmes ismeretterjesztéssel előálló Kapelner Zsolt besétált a posztmodern ködbe.

Posztmodern köd

A helyzet ugyanis az, hogy mind a túlérzékenyek mozgalma, mind a felbukkanásukért részben okolható kritikai elmélet elutasítja az ellenérveket, részben az érzelmek nevében. Ez nagyon romantikus. Hilary Putnam szerint a posztmodern ellen érvelni olyan, mint a köddel bokszolni. Nos, akkor nem bokszolni kell, hanem ködöt oszlatni vagy bevilágítani ködlámpával. Mi a fenét lehet válaszolni annak, aki egyetemre jár és épp az önkiteljesedéséért tanul, nem a Szovjetunióban és nem az apartheid korabeli Dél-Afrikában, hanem a kortárs Egyesült Államokban vagy Angliában, de szerinte el van nyomva és az élet minden percében meg van alázva − főleg, ha elutasítja az ő felfogásának megkérdőjelezését? Nem lehet rá válaszolni semmit, csak rá lehet mutatni arra, amit Scruton mond; és legyinteni lehet, otthagyva, hadd búslakodjon, aki búslakodni akar.

Az áldozati kultúra hátteréül szolgáló eszmevilág szerint minden, de minden megkérdőjelezhető. Mi alapján utasítják el épp ennek képviselői az ő megkérdőjelezésüket? „Problematizálni” akarnak mindent, ami nyugati, ami hagyományos, ami bevett, ami magától értetődik? Akkor ne csodálkozzanak, ha őket is „problematizálnák”. Ha mindent dekonstruálnak, ne csodálkozzanak, ha őket is dekonstruálni kezdik. Ilyen az, amikor a forradalom felfalja gyermekeit. Vagy a mindent megkérdőjelezőket nem lehet megkérdőjelezni, mert a sérti az érzékenységüket?

Lee Harris szerint ha egy idegen azt kérdezi, miért nem engeded el vele a lányod egy kocsikázásra és erre vitába bonyolódsz vele, az az a pillanat, amikor elvesztetted a csatát. Az alapvető, vitán felülálló, zsigeri válasz ugyanis az ilyen felvetésre az: csak a testemen keresztül. Szerintem még inkább ez a válasz az érvelést elvető erőszakoskodók lépéseire.

Az egész áldozati kultúra, safe space-estül, trigger warningostul, kritikai elméletestül, posztmodernestül tényleg kommunista ízű. Nem csak azért, mert eszmevilágában kísért a marxizmus. Hanem következményeiben. Megöli a humort, nem enged senkit hibázni, valóban létező, de mellékes problémákat nagyít fel és pusztán egyetlen szempontot abszolutizál. Ez az egyetlen mérce, semmi más nem számít. Az eredmény a bénultság, öncenzúra, színvonalesés. Minden szó görcsös méricskélése. Egy lappangó ideológia diktatúra.

És akkor még ezek méltatlankodnak, hogy az Iszlám Állam lenyúlta a show-jukat. Miként szállnának szembe ezek a túlérzékeny egyetemi hallgatók a nemhogy nebántsvirág, hanem saját magukat feláldozni képes, iszlám államos fanatikusokkal? Hova lenne az önvédelmünk, ha mindannyian idáig érzékenyülnénk? 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/94202

Ajánljuk még a témában