Itt vannak a hétvégi spanyol választás magyar tanulságai

Vasárnap választott Spanyolország, és bár annyiban bejöttek az előzetes várakozások, matematikailag a jobboldal nyert, ez a győzelem eléggé kínkeserves, épphogy-győzelem, aminek még az is lehet a vége, hogy a baloldal alakít kormányt.

De mielőtt végiggondoljuk, miért történt mindez, nézzük, mi történt!

A spanyol jobboldal nagy győzelmet aratott a május 28-i önkormányzati választásokon, ezért Pedro Sánchez szocialista kormányfő május 29-én bejelentette, hogy decemberről július 23-ra hozza előre a parlamenti választásokat. Ez a kampányidőszak és a felkészülési idő jelentős lerövidülését jelentette, ráadásul ilyenkor sokan nyaralnak.

Az előrejelzések közepesen vagy nagyon erős jobboldali győzelmet jósoltak, melynek eredménye vagy egy egypárti többség, vagy egy Néppárt–Vox-koalíció lett volna. Ehhez képest az eredmény bukó. A felsőházban meglett a néppárti többség, az alsóházban azonban 7 hely hiányzik ahhoz, hogy a Néppártnak és a Voxnak együtt többsége legyen (a Néppárt 136, a Vox 33 mandátumra tett szert). A Spanyol Szocialista Munkáspártnak (PSOE) 122 helye lett, a szélsőbal újracsomagolásaként létrejött, kommunista Sumarnak meg 31. Ez azt jelenti, hogy

a Néppárt (PP) kb 30 hellyel kevesebbet szerzett, mint jósolták neki, a Vox kicsit rosszabbul szerepelt, viszont sok helyet veszített a spanyol rendszer  - nevezzük így – sajátosságai miatt (2,7 százalék mínusz támogatottságban, ami viszont 19 helybe került nekik, eddig 52 helyük volt a törvényhozásban, most 33 lesz). 

A jobboldalnak elvileg nagyobbak a kormányalakítási esélyei, ha a PP összefog a Voxszal, és még egy kis pártot meggyőz magának – ez viszont nehéz lesz, mivel a többi regionális kispártot kirázza a hideg a Voxtól. A szocialistáknak viszont, ha összefognak a Sumarral, még azon felül 23 szavazat kell, viszont a kis pártok talán velük könnyebben tárgyalnak, és van bennük 23 szavazat.

Mielőtt mélyebb kérdéseket feszegetnénk, két dolgot kell belátni. Az egyik, hogy a spanyol választási törvény elég hülyén büntetni a közepes harmadik pártokat, körülbelül mint a régi magyar választási rendszerben a veszteskompenzáció. Anélkül, hogy részletes magyarázatokba mennénk, annyit kell elmondanunk, hogy a Voxról a PP-re való taktikai szavazgatások gyakran a szocialistákat ajándékozták meg szavazatokkal. 

Világos, hogy bejött Pedro Sánchez miniszterelnök azon reménye is, hogy egy nyári választásokon nem nyer akkorát a jobboldal, mint tenné azt decemberben. Valószínűleg a baloldalon ez a terv a fiókban volt, és készültek rá, a jobboldali pártokat viszont meglepetésként érte a bejelentés, és taktikai lépéshátrányba kerültek. El kell tehát ismerni, hogy Sánchez jó hatalomtechnikus, akkor is, ha gazdaságilag gyenge volt a kormányzása, a fő eredményei pedig szélsőbalos kultúrharcos lépések, mint a transzneműek indokolatlan védelme és egyéb, az egyenlőségügyi miniszter által tolt témák (aki szélsőbalos Podemosos volt). 

Valamiért a frissen összerántott „választási platform”, az összeomlott Podemos helyére létrejött Sumar hozta a stabil 10 százalékot – sorai közt a Podemosszal. Úgy látszik, van 10 százalék spanyol kommunista, akinek elég, ha a terméket újracsomagolják, és az íze ugyanaz. Azaz könnyű dolguk van.

De miért nem volt meggyőzőbb a választók számára a nagy PP vagy a közepes támogottságú Vox? A Vox a PP-ből vált ki, mivel alapítói szerint a PP eltávolodott eredeti, konzervatív meggyőződésétől.

A PP élére nemrég egy hatalmi harc által odakerült Alberto Núñez Feijóo nem túl karakteres személyiség, mondjuk úgy, hogy egy középen álló technokrata. A Vox-szal való összefogást a kampány során kicsit határozatlanul is, de elutasította, habár a választások után állítólag beszélt a Vox-szal is. Pedro Sánchezzel való választási vitájában pedig alkut ajánlott ellenfelének, hogy elkerülhesse a Vox-szal való együttműködést, amit Sánchez azzal dobott vissza, hogy számos autonómiában már együtt kormányoz a PP a Vox-szal. Megalázó visszautasítás.

Mindenesetre úgy tűnik, a PP-nél nincs olyan erős pszichológiai gát a Vox-szal szemben (hála az égnek), mint az egész német politikának az AfD-vel szemben (ráadásul a Vox mérsékeltebb). 

Ezzel együtt is igaz lehet, amit nemrég írtam: a nagy középjobb establishmentpártok beletanultak a semmitmondásba az előző évtizedekben a jólét miatt, és nem tudnak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy legkésőbb 2015 óta visszatértek az egzisztenciális, húsba vágó kérdések (bevándorlás, gender, kovid, háború, stb.), amikre csak erős válaszokat érdemes adni. Ők maradnak a semmitmondás politikájánál, gondolva, hogy így nem idegenítenek el szavazókat, csakhogy meg sem győznek.

A PP kivétel volt a semmitmondás alól Aznarig, hiszen markáns jobboldali párt volt, azóta viszont már nem az. Jobboldalon a kihívó pártok mondanak erőseket és relevánsat az új egzisztenciális problémákra, a spanyoloknál ez a Vox. 

A PP mostani, meglepően gyenge győzelmének oka simán lehet, hogy Feijóo új pártelnök technokrata stílusa mellett az, hogy a PP még nem találta ki, és ideje sem volt már, hogy kivel-mivel áll elő a (decemberi) választásokra. Isabel Ayuso Díaz madridi PP-vezér karakteresebb politikát vinne valószínűleg, viszont a madridiakat nem szeretik a vidékiek (ő mert együttműködni a Vox-szal).

A nagy kérdés azonban mégiscsak az, hogy a Vox-típusú jobboldali középpártvoxok miért járnak mindig úgy, hogy ott állnak a győzelem kapujában, mindig jól mérik őket a közvélemény-kutatások, majd utána ehhez képest gyengén szerepelnek. Így járt a Nemzeti Tömörülés a franciáknál, így járt az AfD (bár várhatóan legközelebb jobban jár), így járt az Igazi Finnek, a norvég Haladás Párt, vagy épp a Svéd Demokraták, most pedig a Vox. Általában a legtöbb, amit várhatunk tőlük, hogy egy jobboldali kormányban a mérleg nyelve és a kormány lelkiismerete lesznek, és ez a győzelem, de a Svéd Demokraták csak kívülről tudják támogatni a langyosan jobboldali svéd kormányt, a Nemzeti Tömörülés lecsúszott az elnökségről, a Vox meg arról, hogy rajta múljon a jobboldali többség. Eme pártoknak vagy az üzenete túl erős, vagy nem tudják rendesen eladni, vagy nem jók a hatalompolitikában, vagy nincs elég erős beágyazottságuk. Vagy mindegyik.

De a mintázat viszonylag egyértelmű, és a PP meg a Vox szereplése a mostani spanyol választásokon csak utolsó a sorban (kivétel az olaszok, reméljük, kihúzzák négy évig, az a taljánoknál sok).

Mi folyik eközben a spanyoloknál? A baloldali pártok a katalánok felé tájékozódnak, akik egy kötelező érvényű függetlenségi népszavazást kérnek Sánchez újbóli beiktatásának támogatásáért cserébe, ami nem valószínű, hogy elfogadható ár Sánchezék számára. A PP mindenfelé tájékozódik, beleértve a Voxot és a kis pártokat is (keddi hír, hogy a többi párttal akarja lenyomni a katalánokat). Esélyes, hogy a spanyoloknál kiírnak egy új választást, és akkor nem lesz kaotikus a lebonyolítás, nem lesz annyi levélszavazat,