A béke a legfőbb jó

„Oroszország Ukrajna elleni háborúja céljait és eszközeit tekintve civilizációellenes, ami számos szinten megváltoztatta és meg fogja változtatni a nemzetközi politikát. Nemcsak az elmúlt 30 év egyik strukturálisn legmeghatározóbb eseménye a nemzetközi biztonságpolitikában, hanem próbatétel is mindazok számára, akik a biztonságpolitika területén dolgoznak – legyen szó politikáról, közigazgatásról, fegyveres erőkről vagy tudományos életről.

Egyelőre a közbeszéd eldöntötte, hogy ki ment át ezen a teszten: a régi és az új »Team War«. A háború és a háborús kiáltások ismét szó szerint társadalmilag elfogadhatóak, az Ukrajnával való szolidaritás mértékét elsősorban a fegyverszállításokban mérik, a politikai megoldások vagy a kiszámíthatatlan eszkalációra való figyelmeztetések nem túl népszerűek, sőt, naivnak vagy éppen putyinistának minősítik őket.

A béke a legfőbb jó

Biztonságpolitikai elemzőként az elmúlt 25 évben a politikatudományt olyan politikával kapcsolatos tudományként értelmeztem, amely szisztematikusan gondolkodik a háborúról és a békéről. A tudás központi szándéka a béke előmozdítása. A háborúk és a nagyszabású fegyveres konfliktusok elkerülésének kérdése az egyik központi politikai kérdés. Azon a konszenzusos megállapításon túl, hogy a háború – az ENSZ Alapokmányának terminológiája szerint – az »emberiség csapása«, amelynek megfékezésén és megszüntetésén prioritásként kell dolgozni, kisebb az egyetértés abban, hogy ez milyen ígéretes módon érhető el.

»Pax optima rerum« – a béke a legfőbb jó. Senki sem gondolhatja, hogy a béke nem magasrendű eszme. Vitatható azonban, hogyha a legmagasabbnak nyilvánítják, nem kerül-e azonnal veszélybe a béke, mert a kihívások jellegét nem ismerik el megfelelően. Ezért az elmúlt évtizedekben és jóval az Ukrajna elleni háború előtt is amellett érveltem, hogy Németországnak nagyobb felelősséget kellene vállalnia a biztonságpolitikában, jobban fel kellene szerelnie fegyveres erőit, és nem szabadna kizárólag a kellemes politikai kérdésekkel foglalkoznia, és csak a pálya széléről kommentálnia a világ atrocitásait. Ez nem mindig volt népszerű a közvélemény nagy része körében, de a berlini miniszteri karban mindenképpen meghallgatásra talált. Tagja voltam a Szövetségi Külügyminisztérium tanácsadó testületének, tanácsokat adtam a védelmi minisztériumnak, számtalan előadást tartottam az általános személyzeti képzésben, és élénk eszmecserét folytattam a Bundestag és a politikai pártok biztonságpolitikusaival.

A tudomány és a politika különböző világokban él

Az 1990-es évek végén, a Német Külkapcsolati Tanács kutatóintézeténél végzett első munkám óta a politikai tanácsadás egyszerre volt számomra hajtóerő és indoklás. Ennek ellenére örültem, hogy 2003-ban a dinamikus berlini agytrösztökben eltöltött néhány év után visszaköltözhettem egy egyetemre. Ugyanakkor mindig is világos volt számomra, hogy a tudomány és a politika különböző világokban él, mindegyiknek megvan a maga logikája és sikerkritériuma. A gyakorlati politikában a tudósokról azt mondják, hogy hajlamosak a valóságtól távol álló, utópisztikus elképzelésekre, amikor olyan problémákról van szó, amelyekben a politika megvalósítható cselekvési javaslatokat követel. A tudományos világ ezzel szemben gyakran jellemzi a politikusok és köztisztviselők tervezeteit és döntéseit, mint a rövid távú politikai opportunizmusból született, a hosszú távú hatásokat figyelmen kívül hagyó patchwork-ötleteket.

Ezt több mint tíz éve tapasztalom a Halle-Wittenbergi Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Politika Tanszékének vezetőjeként. A szék megadja a szabadságot, hogy azt és úgy gondolkodjak és tegyek, amit és ahogyan akarok. Ezt a függetlenséget mindig is úgy értelmeztem, mint azt a kötelezettséget, hogy nem a korszellemet kell követni, vagy a mainstream álláspontokat kell lemásolni, hanem hogy kényszer és nyomás nélkül kell gondolkodni. 2022-ben ezzel a megközelítéssel mégis nagymértékben elvesztettem a politikához való hozzáállásomat. Ha túlságosan eltérsz a főáramlattól, hidegzuhanyként érhetnek a következmények.

Ukrajnát visszavonhatatlanul a nyugati táborba kell vonni?

A háborúról folytatott diskurzusban a szakmai megfigyelők és a politika színfalai mögött nagyon ellentmondásos értékelések egész sora létezik, és senki sem találta meg a bölcsek kövét vagy a magyarázatok monopóliumát. Természetesen vannak téves érvek és propaganda is - és ezeket le kell rombolni. De egy demokratikus diskurzustérben a helyes megoldásokat ritkán lehet egy monoton politikai kémcsőben desztillálni. A demokráciának szüksége van konfliktusokra, de a demokráciának szüksége van közös alapokra, valamint egy minimális egyensúlyra és tiszteletre is.

Ha például azokat, akik megengedik maguknak, hogy megkérdőjelezzék, hogy az Ukrajnába irányuló fegyverszállítások nem inkább konfliktusgyorsítók-e, reflexszerűen azzal vádolják, hogy az orosz narratívát követik, vagy akár Putyin barátként rágalmazzák őket, akkor a racionális stratégiai vita lehetetlenné válik. Persze az is lehetséges, hogy a fegyverszállítások csak meghosszabbítják vagy véresebbé teszik a valószínűleg reménytelen ukrán harcot. És ugyanígy elképzelhető, hogy Oroszország az egyre több nyugati fegyverszállítás miatt az ezt végző államokat háborús félnek tekinti majd, és mi, akár szándékosan, akár nem, háborúba keveredünk Oroszországgal.

Az a tény, hogy ez végül nukleáris háborúvá fajulhat, legalábbis olyan feltételezés, amelyet komolyan kell venni, és nem lehet egyszerűen félresöpörni azzal, hogy nem szabad nyúlként viselkednünk a kígyók előtt, mert aggódunk vagy akár félünk ettől, és így teljesen zsarolhatóak vagyunk. Ugyanez vonatkozik arra a kérdésre is, hogy bölcs dolog-e most Ukrajnának gyorsan kilátásba helyezni az Európai Unióhoz való csatlakozást, és ezzel visszavonhatatlanul a nyugati táborba vonni.

Ki fogja elveszíteni a háborút?

Jó érvekkel lehet egyik vagy másik következtetésre jutni. De nem csak egy helyes vagy egy helytelen van. És mindenekelőtt nem feltétlenül Oroszország mellett áll vagy Ukrajnát árulja el az, aki itt kisebbségi álláspontot képvisel. Utólag visszatekintve beigazolódott az a várakozásom, hogy az orosz kormány van a vezetőülésben, azaz az eszkalációban az ő kezében van a dominancia, és a politikai elszántság (és aljasság) is, hogy ezt kihasználja. Ráadásul az oroszok kitartása nagy, valószínűleg nagyobb, mint Ukrajnáé.

Tekintettel Ukrajna kitartására a túlerőben lévő ellenféllel szemben, ami engem is lenyűgöz, egyre több olyan hang hallatszik Nyugaton, amely Oroszország vereségét előfeltételnek tekinti, és azt a tárgyalásos megoldás céljaként propagálja. Egyesek még azt is mondják, hogy a Nyugatnak fel kell hagynia a kiszámíthatósággal, és nem szabad többé kizárnia a háborúban való közvetlen részvételt. De elképzelhető-e, hogy egy atomhatalom végül elveszít egy olyan háborút, amelyet (téves) álláspontja szerint létfontosságú érdekeiért vív, és ezért nagy árat fizet?”

Nyitókép: AFP