Együtt sírunk, értjük egymást, pedig ő ukránul beszél, én pedig magyarul

„Ma reggel, a légvédelmi riadó után elindultunk Bucsába, hogy megemlékezzünk a terrorista orosz állam hadserege által kegyetlenül megölt áldozatokról. Odafelé megálltunk Irpinyben, később a hosztomeli repülőtéren, majd Borogyankában. Romokban minden. Szétbombázott otthonok. Legyilkolt, fegyvertelen, ártatlan civil lakosság, gyerekek, nők, idősek. Ezt hagyták maguk után az orosz megszállók tavasszal.

Kóbor kutyák és macskák panaszos hangjai. Az otthon melegéhez és egy szerető családhoz vannak szokva. Egy idős asszony eteti a környék összes gazdátlanná vált állatát.

Kiégett épületek, van amiből gyakorlatilag hiányzik egy közbenső emelet, csodával határos módon néhány támfal tartja a felsőbb szinteket. Megjelenik két ember egy erkélyen, először azt hittem, hogy rosszul látok, de nem. Vannak túlélők, akik annak ellenére sem hagyták el emeleti otthonukat, hogy az utcáról belátni a nappaliba, mert hiányzik a ház oldala.

Egy bucsai templomnál azt írják, kiállítás van odabent. Kiállítás helyett sokkal inkább bizonyítékok, amiket egy nemzetközi bíróság fog használni egyszer, hogy elítélje a háborús bűnök elkövetőit.

Képek a nyílt utcán napok óta holtan fekvő, hátrakötött kezű, kivégzett civil lakosságról, azokról, akiket nem temettek tömegsírba. Emberekről, akiknek az élettelen testét úgy hagyták az út szélén, mintha egy cigarettacsikket pöccintettek volna el.

A templom mögött egy korábbi tömegsír helye. A tömegsír, aminek a létezését nem ismeri el Oroszország. A templom mögül az ukrán hatóságok exhumálták azokat, akiknek a holtestét megpróbáltak elrejteni a megszállók. Koszorút helyezünk el. Csend van. Fejet hajtunk az áldozatok előtt, miközben magunkban szidjuk az orosz hadsereget és Putyint. Ember embernek farkasa.

Visszamegyünk a templomhoz. Az altemplomban óvóhely volt. Most egy idős néni ikonokat árul. Az édesanyámra emlékeztet. Tolmáccsal beszélgetünk vele. Megtudom, hogy egész életében itt élt, de vannak orosz rokonai. Elmeséli, hogy akárcsak a tatárjárás idején, most is a templomokba menekültek az emberek, ő is. Bízva abban, hogy oda nem ér el a gonosz keze, bízva az oltalomban. Kapaszkodni bármiben, aminek köze van az élethez. Elsírja magát. Átölelem. Együtt sírunk. Ide már nem kell tolmács. Értjük egymást, pedig ő ukránul beszél hozzám, én pedig magyarul hozzá. Sokáig állunk így.

Kifelé menet meggyújtok egy gyertyát és azt kérem Istentől, hogy soha többé ne fordulhasson elő hasonló.”