„Írásom központi állítása egy mondatban megfogalmazva a következő:
A járvány kezelése Magyarországon nagyon sikeres volt, ami azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem voltak hibák.
Nagyon rossz érzésem van, mert azt látom, hogy a hibák megtárgyalása politikai kérdéssé vált. Ez azért különösen nagy baj, mert ahhoz vezethet, hogy elszalaszthatjuk azt az isteni ajándékot, amit kaptunk, jelesül, hogy most ingyen tanulhatnánk a hibáinkból. Mert azt gondolom, hogy az tényleg egy egészen kivételes szerencse, hogy felszínre kerültek a hibák, de úgy, hogy abból nem lett nagy baj. A járványnak egyáltalán nem biztos, hogy itt a vége, de ha újabb hullámmal fogunk szembenézni, akkor hallatlan bűn lenne, ha újra elkövetnénk ugyanazokat a hibákat, azért, mert a politikusaink az ebből való tanulás helyett a felelősség ide-oda tologatását érezték prioritásnak. Márpedig a tanulás első lépése, hogy őszintén megbeszéljük azt is, hogy mi volt jó, és azt is, hogy mi nem; írásom ezt a célt igyekszik szolgálni.
Nagyon rossz érzésem van, amikor azt látom, hogy emberek úgy állnak a kérdéshez, hogy amit a kormány csinált, az vagy biztosan rossz kell, hogy legyen, vagy biztosan jó. Csak akkor várhatjuk, hogy javítjuk hazánk járványügyi felkészültségét, ha át tudunk lépni ezen a mentalitáson, és politikai megfontolások helyett a tények alapján értékeljük a helyzetet.
E filozófia mentén a következő hat állítás mellett szeretnék írásomban érvelni:
A járvány kezelése Magyarországon nagyon sikeres volt.
A kormány a megfelelő járványügyi intézkedéseket hozta meg, és ami nagyon fontos, időben.
A lakosság túlnyomó többsége példamutatóan betartotta az előírásokat.
Rendkívül keveset teszteltünk, de ebből az előző két pont miatt nem lett baj.
Az egészségügyi kapacitásteremtés szerencsére feleslegesnek bizonyult, de ettől még jó lépés volt, viszont ilyen mértékű és ütemű kórháziágy-felszabadításnak semmilyen racionális indoka nem látszott.
A hivatalos szervek adatszolgáltatása, transzparenciája és kommunikációja botrányos volt.”