Szoborügy

„Szerintem nincs azzal semmi baj, ha egy művész így látja a világot, és ezek az ő álmai, ha ezeket a szobrokat önmagának, művészi önkifejezésből készíti. Teljesen rendben van. Akinek tetszik, megveszi, ha senkinek, rajta rohad. Csak épp a Hunyadi-szobor nem az ő önkifejezése meg az ő egyéniségének kivetülése, hanem itt a közösséget kellett volna szolgálni. Itt 15 millió magyar álmait, vágyait, büszkeségét, érzékenységét kellett volna szolgálni. Sőt kiszolgálni! 15 millió? Dehogy! 100 millió. Mert az elmúlt 500 év magyarjait meg a következő 500 év magyarjait is.

Ez nem Madarassy István, hanem a mai ember betegsége. Ahogy gyakran egy lap fotósa sem érti meg, hogy neki nem művészfotót kell készítenie, nem az eredeti látásmódját és stílusát kell a világ elé tárnia, és ha eléül valaki, ő nem fűszálon mászó csigát mutat be, meg nem haldokló anyuka elmúlását, hanem ő a modellt szolgálja, és egy dolga van: elérni, hogy az illető, akit fotóz, piszok jól nézzen ki. Pont. Szolgál és nem önkifejez, nem megmutatja az egyéniségét.

Amúgy meg lehet, száz év múlva a helytörténészek majd dühödten védeni fogják, ha valaki el akarja távolítani, mint a korai 2000-es évek klasszikusát és mementóját. Már csak azt a kis időt kell kibekkelni.”