Miből született a mai Svédország?

A svéd jóléti állammal, és általában a skandináv jóléti államokkal kapcsolatban általában egy elég sommás, leegyszerűsítő vélemény él idehaza, úgyszólván politikai, eszmei szimpátiáktól és antipátiáktól függetlenül: eszerint a skandináv jóléti állam egyes – svéd, dán vagy norvég – formája teljes mértékben az adott ország szociáldemokráciájának a műve.

Ez a vélemény azonban homályban hagy egy lényeges tényezőt. Nem magyarázza meg ugyanis, miként volt képes a jóléti állam széles társadalmi támogatottságra szert tenni, ha csupán egyetlen, mégoly tömeges és a társadalomba mégoly mélyen beágyazott párt, mozgalom műve.

A valóság az, hogy a jóléti állam kialakulását semmiképpen nem szabad úgy elképzelnünk, mint olyat, ami a habokból bukkant fel, mondjuk 1920-ban vagy 1938-ban. Inkább úgy kell elképzelni a jóléti állam kialakulásának folyamatát, mint amikor a házat építik, és több emeletet húznak fel rá. A pontos helyszín kiválasztása, a biztos alapozás és az alap kiásása, a földmunkák nélkül nincs sem lakóház, sem vasbeton üvegpalota.

Hasonló a helyzet a politikai mozgalmakkal és eszmékkel, illetve az eszmék megvalósulásával is.

Ha a pártpolitikán túlra tekintünk, akkor világossá válik, hogy a skandináv jóléti állam nem magyarázható meg kizárólag egyes pártok társadalmi víziójából. Két olyan praktikus megfontolás is szerepet játszott kialakulásában, amelyet Magyarországon nem nagyon említenek. Az egyik a zord természetföldrajzi környezet, amely kezdettől fogva ösztönözte a szolidaritást és együttműködést.

A viking kirajzás mögött is a szűkös létfeltételek álltak.

Ha a térképre nézünk, jól láthatjuk, hogy mezőgazdasági szempontból a Skandináv-félszigetnél kedvezőtlenebb terület aligha képzelhető el Európán belül: legészakibb részén állandó sarkvidéki homály honol, délebbre pedig a barátságtalan éghajlat, a fél évig tartó sötétség, a félsziget gerincén húzódó félelmetes hegyek és a sűrű ősvadon sok külföldit elriasztottak a 18-19. században. Nem csoda, hogy Krisztina svéd királynő, a 17. század egyik „celeb”-uralkodója inkább a napfényes Itália katolikus „dekadenciáját” választotta a zord Svédország komor, pietista evangélikus egykedvűsége helyett.

Henryk Sienkiewicz lengyel író Özönvíz című regényében, amely az 1650-es évek lengyel-svéd háborújáról szól, többször összehasonlítja Svédország szegénységét és nagyhatalmi jellegét a lengyel gazdagsággal és politikai gyengeséggel. Ahogyan egy lengyel sztaroszta mondja a regényben, egyetlen birtokán több gabona terem, mint egész Svédországban. Ámde

akik a dán uralom megtörése, azaz a 16. század óta nem tudtak ide behatolni. 

Stockholm a kora újkorban

Svédország magja tehát évszázadok óta érintetlenül, külső beavatkozásoktól és forradalmi átalakulásoktól mentesen építi tovább saját működési modelljét. A zord környezet egyszerre nyújtott védelmet és alakított ki a paraszti lakosságban egy nagyfokú együttműködést.

A másik tényező, amelyet még kevésbé említenek (mert ellentétes a svédekről kialakult sztereotípiával), hogy

Dániában a király hatalma ugyan korlátozottabb volt az alkotmányos monarchia miatt, ám még Dániában is időről időre előfordult, hogy a királyellenes érzelmek megerősödtek.

A skandináv népek a jóléti állam kialakulása óta nem a királyok, hanem az országépítő parasztok, munkások érdemeit hangsúlyozzák hazájuk történetében. Nem akarják, hogy még egyszer olyan politikai elnyomás legyen, mint amilyenben elődeiknek részük volt, azokban a századokban, amikor a svéd királyok akaratából parasztok ezrei öntözték vérükkel hiábavalóan Lengyelország, a Német-Római Császárság és Oroszország harcmezőit, egy balti-tengeri svéd Mare Nostrum ködképét kergetve (ehhez képest 1809-ben Finnországot, 1905-ben pedig még Norvégiát is elveszítették!).

A svéd nemzettudat számára fájó veszteség, hogy félmillió svéd paraszt kényszerült búcsút mondani a hazájának az éhínség meg a vallási üldöztetés miatt (Vilhelm Moberg svéd író a magyarul is olvasható négykötetes szép regénysorozatában, a Kivándorlók-ciklusban állított emléket az Amerikába kitántorgó honfitársainak). Enélkül az érzelmi szempont nélkül nem tudjuk reálisan értékelni azt a skandináv fejlődést, amely a 20. század első felébe végbement, és nem tudjuk értékelni a svéd közvélemény ragaszkodását a skandináv jóléti modellhez.

Ahhoz, hogy a nép legszegényebb részének érdekei megjelenhessenek a parlamenti politikai mezőben, először a demokrácia elemi feltételei szükségesek. Ha nem mind a négy országot vizsgáljuk, hanem csak Svédországot: a szociáldemokrácia harcait megelőzte a liberálisok választójogi küzdelme, hiszen az általános választójog eleve nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a társadalom széles rétegeinek érdekei artikulálódjanak a Riksdag-ban (országgyűlés); ezt követően a kormányra került szociáldemokráciának gesztusokat kellett nyújtania az erős parasztpártok felé, a parasztság szociális fölkarolásán keresztül. A paraszt- vagy agrárpártok ma is hagyományosan koalícióképesek mind a szociáldemokrácia, mind a konzervatív pártok felé. A Centrum Párt, amely a Farmerek Ligájából nőtt ki, négy cikluson át együtt kormányzott a Szociáldemokrata Párttal.

Nem volt egyértelmű, hogy a svéd politika ilyen harmonikusan alakul.

hagyománytisztelő, mély evangélikus hitben nevelt földműves és kispolgári népességgel, amelynek túlnyomó része nem táplált elejétől fogva szimpátiát a szociáldemokrácia iránt. A II. Vilmos német császárnak tulajdonított „vaterlandlos”, azaz „hazátlan” jelző Dániában és Svédországban is a mozgalom állandó eposzi jelzőjeként szerepelt a sajtóban és a templomi szószékekről.

Ha idillinek képzeljük a svéd történelmet, nem is tévedhetnénk nagyobbat!

Tre Kronor: Stockholm régi királyi várkastélya

Svédországban 1917-ig a király abszolutisztikus hatalmat gyakorolt, ellenállt minden demokratikus reformnak, és bizony, az 1917-es februári forradalom, de különösen a bolsevik hatalomátvétel után sokan gondolták: Svédország lesz a következő eldőlő dominó a sorban! E félelemre minden adott volt: a kenyérfejadag egyre csökkent (1917 februárjában már csak 200 gramm/fő), 1917-18-ban a nép nagy rész éhezett a háborúzó felek blokádja miatt, a tüntetők ellen kivezényelt katonák megtagadták az engedelmességet a tisztjeiknek, akárcsak a háborúzó Oroszországban, és a sztrájkhullám elöntötte az ország nagyvárosait.

1917 áprilisában kitört az ún. „krumpliforradalom”: egy távoli svéd városban a munkások által alakított bizottság önkényesen átvette az élelmiszerelosztást, és a kivezényelt katonák megtagadták a tűzparancsot. A hír gyorsan terjedt. Innentől az események pörögtek: drákói intézkedések, a szociáldemokrata vezetőség letartóztatása, 1917 szeptemberében választás, liberális győzelem, majd a Hjalmar Branting vezette szociáldemokraták belépése a Nils Edén által fölállított kormányba (ez volt a második eset az európai történelemben, hogy a szociáldemokraták egy polgári kormányban vettek részt). A patthelyzetet csak a király oldhatta fel. V. Gusztáv király akaratából megszületett a megegyezés: hozzájárult uralkodói jogai csorbításához és az Edén-kormány kinevezéséhez.

De azt nem egyedül a szociáldemokrácia hajtotta végre! Nem is hajthatta volna végre önmaga, saját erejére támaszkodva, mert azonnal szembekerült volna mindenkivel. A megalapozásban mindenkinek jár az érdem. Kellett egy belátó, kompromisszumra hajlandó király (akit meg kellett ijesztenie egy külföldi forradalomnak). Kellett egy liberális párt, amely elég hazafiasnak tartotta a baloldalt, hogy ne féljen kiállni az általános választójogért, akkor sem, ha a szociáldemokrácia jut hatalomra.

Szükségeltetett továbbá egy hadsereg, amely visszafogta magát, és nem politizált (ellentétben Németországgal), egy konzervatív párt, amely nem akadályozta meg a békés átalakulást, a választójogi reformot, mert hitt abban, hogy képes parlamenti úton kezelni az ellenzékét (és valóban!). Kellett egy politizáló parasztság, amely szintén részt kért a szociális vívmányokból. És végül szükségeltetett egy szociáldemokrata párt, amely elég erős volt ahhoz, hogy az elit szorult helyzetét ne használja ki, ne pattintsa el a húrt teljesíthetetlen követelésekkel. A szociáldemokraták lemondtak programjuk azon részéről (köztársaság kikiáltása, egykamarás parlament), amely provokálta volna a királyt, a hadsereget meg a liberális és konzervatív pártot. Cserébe a liberális és konzervatív elit, ha nem is teljes szívvel, de félszívvel – majd 1938-tól már teljes szívvel is – elfogadta a párt szociális programját.

Ivar Lo-Johansson, az ún. „proletárírók” néven említett írói kör tagja Csak egy anya című regényében érzékletes képet festett a svéd társadalomban ekkoriban zajló változásokról. Amikor a '20-as évek derekán a szegény zsellér, Henrik pirulva közli az intézővel hogy a fia a közösségi házba jár, ahol szégyenletes izgatás folyik a rend ellen, az intéző megnyugtatja: „A báró egy fikarcnyit sem törődik azzal, hogy mit beszélnek róla az ócska barakkban. Odaadta a házat, hogy legyen hová az embereknek eljárniuk. (…) Tőle tarthatnak annyi gyújtogató beszédet, amennyit csak akarnak. Tapasztalatból tudom, hogy nem akar beleszólni, hiszen jól tudja, nem olyan veszélyes az egész, mint amilyennek látszik.” (Zsigmond Gyula fordítása)

Lo-Johansson finoman érzékelteti az idők változását: a szociáldemokrácia kiegyezett a régi renddel (vagy inkább a rég elit a szociáldemokráciával), már nem veszélyes számukra. Henrik, a zsellér jobban aggódik a szerinte rossz társaságba került fia jövőjéért, mint az intéző.

Fel kell ismerni a svéd jóléti modell gyakorlatias jellegét: szervesen gyökerezett a zord természeti feltételek között élő paraszti közösségek évezredes szolidaritásában.

Ha Svédországot, a svéd (illetve ezen keresztül a skandináv) modellt próbáljuk megvitatni vagy megérteni, érdemes onnan kiindulni:

amelynek menedzselése lehetőséget teremtett a politikai ellentétek elsimítására, a kompromisszumokra.

Az viszont, hogy a '70-es évektől kezdve miként következett be a svéd modell válsága, egy újabb írás témája lehet majd.