Egy évvel Donald Trump megválasztása után

Gulyás Gergely, a Fidesz frakcióvezetőjének írása

A világ vezető hatalmának elnökválasztását Amerikán kívül is mindig érdeklődés kíséri. A társadalom politizáló része Magyarországon is négyévente megvitatja, melyik elnökjelölt lenne jobb a világnak és benne nekünk, magyaroknak.

A tavalyi elnökválasztást és Donald Trump győzelmét követő figyelem azonban messze túlmutatott a megszokott érdeklődésen. Ez részben logikus következménye volt annak, hogy az Obama-Hillary-adminisztráció alatt az amerikai diplomácia számtalan országban – így igen sajnálatos módon Közép-Európában és különösen Magyarországon – belpolitikai szereplővé vált, de legalább ennyire volt köszönhető a már elnökjelöltként is mindenütt komoly érdeklődést kiváltó, a nagy pártok megszokott jelöltjeitől minden korábbinál jobban különböző republikánus Donald Trump színre lépésének és rendhagyó kampányának. 

Míg sokan Trump 2015 őszi megjelenésétől kezdve azt várták és jövendőlték, hogy hamar kipukkad a New York-i ingatlanmágnást a republikánusok körében végzett közvélemény-kutatások szerint már az előválasztások előtt is a legnépszerűbb republikánus jelöltként egekbe repítő luftballon, addig az elhallgat(tat)ott kisebbségben voltak olyanok, akik időben felhívták a figyelmet arra: Trump mindenki másnál jobban érti hallgatóságát és Amerika régóta kibeszéletlen problémáira ad logikusan elitellenes válaszokat – felszabadítva magát a politikai korrektség követésének más jelölteket gúzsba kötő szabályai alól. 

A „maguktól értetődő igazságok” földjén nyolv év minden létező kisebbséget előnyben részesítő demokrata kormányzása után a többség kezdte kisebbségben érezni magát. Ez a kisebbségbe került többség nyitottá vált a protekcionizmusra, a washingtoni elit felelőssé tételére, a migráció radikális elutasítására és demokratákkal nyíltan szimpatizáló amerikai sajtó hitelességének általános megkérdőjelezésére.

Nem csupán a washingtoni politikai vezetés kritikája, hanem a teljes elité: a határokra tekintet nélküli szabadkereskedelem győzteseié, a négyötödöt meghaladó arányban Hillary Clintont támogató és elvtelenül kiszolgáló  médiumoké, a mindennapi élettapasztalatot is felülíró politikai korrektség hazugságáé. 

Jelen írás szerzője azok közé tartozott, aki nem látta előre Trump győzelmének lehetőségét. Bármennyire őszintén kívántam a volt first lady bukását, biztos voltam benne, hogy a tömegmédia 90 százalékhoz közelítő Hillary-rajongása az elektori többség megszerzéséhez elegendő lesz a demokratáknak. Egy évvel ezelőtt őszinte kárörömmel tapasztaltam azt a példátlan sokkot, amelyet New Yorkban egy demokratikus választás eredménye váltott ki a 90 százalékot meghaladó arányban Hillary Clintont támogató metropolisz lakóiból.

Amikor a következő hetekben különösen német politikai szövetségeseink értetlenkedve kerdezték, hogy lehet örülni Donald Trump elnökké választásának, a válasz őszinte volt:

Az elmúlt egy évben sokan csalódtak azok közül, akik Donald Trump váratlan győzelmétől a magyar-amerikai kapcsolatok területén csodát reméltek, különösen azután, hogy a magyar miniszterelnök a NATO-tagállamok vezetői közül egyedüliként már a kampányban támogatásáról biztosította az akkor még esélytelennek tűnő későbbi győztest. Valójában az amerikai külügyi adminisztrációtól eddig megszokott magyar kormánykritikát egyelőre nem egy újfajta partneri viszony, hanem az irányítatlanság váltotta fel. Ennek legfőbb oka a két ország közötti nagyságrendi különbség és az új külügyi adminisztráció rendkívül lassú kiépülése. A térségünkért felelős helyettes államtitkár kinevezésére csak háromnegyed évvel az új elnök hivatalba lépése után került sor, budapesti amerikai nagykövet érkezése pedig a magyar választásokig nem valószínű. Ebben azonban nincs semmi egyedülálló „magyar jellegzetesség”, a közép-európai térségbe kinevezendő nagykövetek kétharmadáról még nincs döntés.

Csalódottságra mégsincs ok. Mégha az ügyvivő – döntően demokrata kötődésű – adminisztráció néhány washingtoni vagy budapesti tagja időnként rövid időre úgy is tesz, mintha tavaly vágyaiknak megfelelően alakult volna az elnökválasztás eredménye, ezek a ritkuló és egyre halkabb megnyilvánulások csak arra hívják fel a figyelmünket: milyen jó, hogy ez nem így történt.

Az, hogy Magyarország nincs azonos szemmagasságban Amerikával, az eltérő méret és katonai-gazdasági erő folytán természetes. Nagyobb baj, hogy Európa korábban kiemelt jelentősége is másodlagossá kezd válni. Az Európai Unió megoldatlan nehézségek miatti befelé fordulása és a távol-keleti térség népességének nagyságából következő gazdasági ereje az amerikai külpolitikai orientációt sem hagyta érintetlenül. Ezt Trump Európai Unióval, illetve Nagy-Britanniával és brexittel kapcsolatos megjegyzései már az elnökválasztási kampány során egyértelművé tették.

Azonban a jövővel kapcsolatos bizonytalanság nemcsak külpolitikai vonatkozásban igaz a Trump vezette amerikai kormányra. Az államfői székbe a republikánus pártelittől távolról érkezett elnöknek a saját pártjában és így a kongresszusban sem könnyű az érdekérvényesítés. Az egészségügyi reform visszavonására tett kulcsfontosságú kampányígéretének valóra váltása többször is republikánus szavazatokon bukott el. A mexikói határfal új szakaszai sem látszanak felépülni. A bevándorlás és beutazás szigorítására hozott intézkedéseknek részben az amerikai Legfelsőbb Bíróság állt ellent. A sajtóval szembeni brutális küzdelem kimenetele erősen kétséges. Az elnök vezetési stílusa és különösen kommunikációja alaposan eltér elődeitől és a választási kampány elmúltával is idegenkedést vált ki a politikai elit mindkét oldalán. 

Egyetlen állam felemelkedése sem kötődött olyan szorosan alkotmányos identitásához és közjogi berendezkedéséhez, mint az Egyesült Államoké. Az ezekben való hit változatlansága azonban nem tudta megakadályozni azt a rendkívüli politikai polarizációt és Washington-ellenességet, amely Trump megválasztásához vezetett. Amerika nagy elnökeinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy országuk a hidegháború végére a világ egyedüli szuperhatalmává vált. Ronald Reagan óta azonban hiába választottak újra négy elnökből hármat az amerikaiak,

Amerika olyan állammá vált, melyet elnökei tettek naggyá, de mára e hatalmas hivatal kölcsönöz nagyságot betöltőjének. Olyan állammá, amelyet kötelező szeretni, de eléggé lehetetlen. 

Egy év elteltével megjósolhatatlan, hogy Donald Trump elnöksége valóban képes-e új korszakot nyitni az amerikai és világpolitikában; vagy egy elvesztett illúzió lesz mindazok számára, akik a valódi irány- és korszakváltás esélyét remélték elnökségétől.