A Nyugat válságának idejét éljük

Emmanuel Macron interjúja a Le Pointban. A hirado.hu fordításának szemléje.

„- Három hónapja lépett hivatalba. Mit tanult meg azóta?

- Azt, hogy ez csak a harc kezdete. Meglehetősen ritka / unikális / ország vagyunk; mészkőből, palából és agyagból formált ország, katolikusok, protestánsok, zsidók és muzulmánok; ilyen kontrasztos ország nincs még egy Európában. Már ezerszer össze kellett volna omlanunk, szét kellett volna porladnunk. Az a helyzet, amit Braudel olyan jól ír le a Franciaország identitásában: “keverék”. (A szónak van kotyvalék értelmezése is. A ford. megj.) Ezt az országot összevissza rángatják az ellentétek, mélyben gyökerező erők. Visszaadni neki a nyugalmat, ez lesz a következő az öt év legnagyobb kihívása. Májusban Franciaországnak két blokk között kellett választania. Az egyik a visszaszorulást, a megszorítást képviselte, a másik a reményt kínálta. Három évtizedes tehetetlenkedés után lapoztunk egyet, és az újjáépítés útjára léptünk, amely meghozza majd a /társadalmi/ megbékélést. Tehát a száz nap, amelyre rákérdezett, nem volt egy releváns időszak. Ez egy olyan hivatkozási pont, amelynek csak történelmi értéke van és inkább a felelősségvállalás végén „elért” kudarcra mutat vissza, mintsem, egy kezdetre. Amikor hatalomra léptünk, nem száz napos munkára készültünk. Ellenkező esetben mi lettünk volna az egyedüli ország, ahol két éves elnökválasztási kampányt folytatnak három hónapos kormányzásért. Ugyanazok követelnek most azonnali eredményeket tőlem, akik először betolakodónak és megalkuvónak tartottak s kizárták, hogy nyerhetek, majd azt mondogatták, hogy úgysem lesz meg a többségem a Nemzetgyűlésben. Menetközben természetesen konstatáltam, hogy a régi világ erői még mindig itt vannak, harcra készen hogy tönkre tegyek Franciaországot. De a megígért mély változások iránti elkötelezettségünk töretlen a politikai élet erkölcsösebbé tételében, a klímaváltozás elleni küzdelemben, az iskolai felzárkóztatásban, a munkaerőpiac liberalizálásában és a terrorizmus elleni harcban. Ez az elmúlt száz nap a legsűrűbb időszak volt, amely csak létezhet közvetlenül egy elnökválasztás után.

Nem mondhatom hát, hogy nagyon meglepődtem volna e három hónap után. Az a lényeg, hogy ne veszítsük el kezdeti ígéreteink a fonalát, hogy valamennyien a helyzet magaslatán legyünk e történelmi időkben, amikor alapjában kell átalakítanunk a gazdaságot, a társadalmat és a politikai közéletet. S ez az, ami máris megkezdődött. Mozgalmunkkal szemben máris megsokszorozódott ellenzék éledt újjá, régi pártok, régi politikusok s az ő szövetségeseik. De ennek nincs jelentősége, mert hatalmas a feladat, nevezetesen visszaadni méltó helyét és jövőjét a fiataloknak.

- Ön máris a terrorizmussal szembeni frontvonalban van. A Kongresszus előtt megnevezte ellenségünket: az iszlamista terrorizmust, amit Francois Hollande nem tett meg. E veszély érzékelése változtatott a politikáján?

- Nem, álláspontom nem változott. Egyfelől, azt mondani, hogy a terrorizmusnak, melyet ma ismerünk, nincs köze az iszlamista politikához – hibás. Másfelől viszont azt mondani, hogy ez egy iszlamista terrorizmus, ahogy azt bizonyos politikai vezetők hangoztatják – tévedés. Ugyanis ez ahhoz vezet, hogy belekeverjük azt a több mint 4 millió muzulmán vallású franciát: nem akarom engedni, hogy azt mondhassák, bármi közük is van a terrorizmushoz. De ez a terrorizmus iszlamista, mivel nyilvánvaló kapcsolata van a radikális iszlámizmushoz. Ellentétben azzal, amit politikusok gyakorta tesznek,  teljességgel elutasítom, hogy ítéletet mondjak egy konkrét vallás és annak hívei fölött, legyen az elítélés vagy feloldozás. Számomra elegendő, ha megállapítom, hogy a terroristák országunk, köztársaságunk alapjait akarják elpusztítani, hogy erkölcsi összeomlást provokáljanak és polgárháborút robbantsanak ki. Többek között a történelmi, gazdasági, szociális és a ma jelenlévő frusztrációkból is táplálkoznak. Az iszlamista terrorizmusnak szeizmikus hatásai vannak, másolandó reakciókat vált ki az olyan egyénekből, akik súlyos pszichiátriai betegségben szenvednek és itt találnak ürügyet aljas támadások elkövetéséhez, ugyanakkor semmi közük a valláshoz. Ezért a terrorizmusra adott válaszunk csakis sokrétű lehet, hogy abba minden dimenziója belefoglaltassék. Egyszerre kell biztonsági, gazdasági, kulturális és oktató jellegűnek lennie. Tulajdonképpen ez a lényeg. Paul Valéry joggal mondta, hogy „Minden szociális államnak szüksége van képzelőerőre.”  A mi társadalmunknak közös történetekre, álmokra, hősiességre van szüksége azért, hogy némelyek ne a fanatizmusban vagy a halálösztönben találják meg a tökéletest.

- Hősiesség? Ez alatt mire gondol?

- Túl régóta belesüppedtünk egy „sótlan” demokratikus életvitelbe. Éppen most fizetjük meg e kollektív butaság árát, mely hitt a Történelem végében akkor, amikor az éppen ellenkezőleg szembe jön velünk. Hogy ezzel szembenézzünk, vissza kell nyúlnunk a politikai hősiességhez, amely a republikánus világ sajátja, újra megtalálni a történelmi történet értelmét.

Országunk nem kínál lehetőséget a hőssé váláshoz. Miért mennek a külvárosi fiatalok Szíriába? Azért, mert a propaganda videókon, melyeket az interneten néznek, a szemük előtt válnak a terroristák hősökké. Azért, mert az az érzésük, hogy ezen a propagandán keresztül felfedeznek egy olyan ügyet, amely megfelel elkötelezettségük iránti vágyuknak. Ezt nagyon jól leírták olyan specialisták, mint Gilles Kepel. A politika kihívása ma tehát a képzeletbeli hódítás újragondolása is.

- Milyen módon akarja ezt az új szellemiséget bevezetni?

- Ismét egy büszke állammá kell válnunk. El kell magyarázni, hogy Franciaországban vannak hősök, zsenik és hétköznapi emberek. És emellett mindenki megtalálhatja az őt megillető helyet társadalmunkban. Meg kell határozni az új horizontokat, az új meghódítandó területeket, az elkötelezettség új formáit, hogy a vereség gondolatát kiűzzük végre, ami ma még nagyon jelen van, és hogy véget kell vetni az áldozati politikának.

Hódítók országa vagyunk. Jottányit sem engedhetünk a búskomor gondolatoknak. Ellenkezőleg, hiszek a politikai hősiesség és az igaz ambíciók újjáépítésében, és abban, hogy elérhető az is, amit lehetetlennek tartanak. Ha az, ami lehetetlennek van elkönyvelve, nem lenne lehetséges, ma nem állnék Önök előtt.

- Megválasztása előtt, ócsárlói egyfajta hipszterként festették le önt,  aki mindenki számára nyitott térként fogja föl Franciaországot.  Pedig nagyon is gaullista, illetve mitterrand-i elnöki stílust fedezünk fel működésében. Vagy tévedünk

- Mivel akik támadnak, ritkán veszik a fáradtságot arra, hogy elolvassák azt, amit leírtam, vagy meghallgassák azt, amit mondok. Számtalanszor elmagyaráztam, hogyan értelmezem a hatalomgyakorlást.

- „Jupiteri” hatalomként…

-Természetesen soha nem mondtam, hogy Jupiterként tekintenék magamra! Ragaszkodom a politikai konfrontációhoz és a vitához, ahogy azt folyamatosan bizonyítom is. Viszont, az 1958-as alkotmány szerint, a köztársaság elnöke nem egyszerűen a politikai élet egy szereplője, hanem annak sarokköve. A [politikai] intézmények [működésének] biztosítéka. Nem szerepelhet állandóan a [médiumok] kommentárjaiban. Éppen ez az, amit a média szereplőinek egy része nem fogadott el. Vállalom ezt a szakítást. Az építészet világában, ha a sarokkő rossz helyre kerül, minden összeomlik. A köztársasági elnök szerepe nem az, hogy kommentálja, hanem hogy ösztönözze a politikát, megtestesítse a hosszútávú irányt, mivel ő a programja keretében vállalt és az általános választásokból fakadó kötelezettségek képviselője.

- „Ne hagyja magát irányítani, legyen vezető; soha ne legyen kedvence, sem pedig első minisztere”, tanácsolta XIV. Lajos unokájának, V. Fülöp spanyol királynak. Magáévá teszi ezeket a tanácsokat?

- XIV. Lajos egy abszolút monarchiában létező központi hatalmat épített föl, amit Saint-Simon tökéletesen leírt: az udvartartás. Ez más formában a mai napig létezik, mivel Franciaország egy régi ország, ahol a monarchista látomás mindig jelen van. A hasonlat eddig tart, noha hazánknak szüksége van irányításra. XIV. Lajos ezen mondata annak szükségességét is hangsúlyozza, hogy ne engedjünk a klikkeknek. Ez a valódi szabadság. Úgy gondolom, ebben szerencsém van: nem tartozom a lekötelezettek világához. Éppen ez ellen lépek föl. Azt gondolom, meg tudunk szabadulni az urambátyám világtól. Nincs tartozásom.”