Csopaki létünk egyik nagy ajándéka Komlós Péter barátsága volt. Hargitai Gézával, Mező Lászlóval és Németh Gézával – a legendás Bartók Vonósnégyessel többször adtak koncertet csopaki borházunk tornáca előtt augusztusi naplementékben. Legutoljára a kétszeres Kossuth díjas együttes 3999-ik hangversenyét.
Gyakran megfordultak nálunk a családdal a koncertek között is. Fürödtek a strandon, úgy tíz éve még beszöktünk Vele és Lacika fiával a foci pályára és kapura rugdostunk egymásnak. Péter imádta a focit, gyerekként játszott az MTK kölyök-csapatában és – úgy mesélte – sokáig nem tudott dönteni a zene és a foci között. Engem a foci Alberték generációja óta, úgy negyven éve nem nagyon érdekel.
Nem ez volt az egyetlen dolog, amelyben eltért a véleményünk. Bor mellett mindenről tudtunk beszélgetni. Ha zenéről, nagy elődökről mesélt, inkább csak hallgattuk Marival. Ha politizáltunk, nehéz volt oldani végtelen pesszimizmusát. Ha vitatkoztunk is, a végén mindig ott kötöttünk ki, hogy sokkal több, ami összeköt, mint ami elválaszt bennünket.
Dolgozott az utolsó pillanatig. Mester-kurzusokat tartott Tokioban és New Yorkban. Nemcsak azért mert nem tudott munka nélkül élni. Azért is mert nyolcvan évesen, két Kossuth díjjal és négyezer, jórészt külföldi koncerttel a háta mögött sem volt tisztességes nyugdíja. Csodálkoztam mindig, miért nincsen Liszt Ferenc és Bartók országában a legnagyobb zenészek számára, a sportolókéhoz hasonló módon egy „Nemzet Zenésze” díj.
Néhány hete beszéltünk utoljára. Ő volt, aki hűségesen fel-felhívott bennünket. Hol otthonról, hol külföldről. Tervezgettük a következő találkozót. Talán májusban jó lesz. Akkor már enyhül az idő és addigra kizöldülnek a völgyben a szőlősorok.
Ez a találkozás elmarad.
Isten Veled Péter!
jásdi