Metrófrász

„Aligha sejtettük anno: negyedszázaddal a rendszerváltás után is bőven van mit számba vennünk, ha a Kádár-korszak velünk élő rút jelenségeit lajstromozzuk. Ezek közt is dobogós hely illeti meg a fővárosi közösségi közlekedést általában, azon belül a hármas metrót különösen. Utóbbiról minden túlzás nélkül elmondható, amit kifejezett iróniával szoktunk idézni olykor: Kádár alatt jobb volt. Azért, mert akkor még – ha szépek nem is, de – újak voltak az állomások, a kocsik, a sínek. Hogy azóta szinte semmi sem történt velük, ami érdemben javított volna rajtuk, az totális abszurdum. Van egy laikus példám ehhez: hogyan mutat ma és mennyire megbízható egy hetvenes évek közepén gyártott Moszkvics?

Tisztában vagyok vele, hogy a riogatás nem vezet sehova, mégis értem és megértem, miképpen lesz a metrófelújítás kiemelt kampánytéma. Ott még nem tartunk, hogy a hármas metró az új migránshullám – avagy az ellenzéknek aranytojást tojó tyúk –, a tényleges helyzet ennél bonyolultabb, bár könnyen ábrázolható. Hiszen a példákat nem hajuknál fogva kell előrángatni, készségesen felkínálkoznak nap mint nap.

Mást ne mondjak, szűk egy hét alatt kétszer találkoztam a problematikával személyesen is. Előbb múlt szerdán, a reggeli csúcsidő vége felé szembesültem azzal, hogy a buszomról átszállva nem a kék vonalon fogom megközelíteni a Népligetet, majd e hét keddjén tereltek a felszínre, miután megrekedtünk az Arany János utcánál. Az első eset nem rázott meg semennyire, szerencsére volt tartalék időm, és miután rájöttem, hogy a metrópótlóra soha az életben nem fogok felférni az Árpád hídnál, ráadásul a Váci út is bedugultnak tűnt, felpattantam az 1-es gyorsvillamosra, és szép komótosan elzötyögtem célállomásomig. Ekkor, mint utóbb megtudtam, a Lehel térnél füstölt el a vonat.

A második nekifutás kevésbé esett jól. Ellenkező volt az irány, a Népligettől iparkodtam elzötyögni az Árpád hídig, este hat után. Ment minden a maga medrében – alagútjában –, mint a karikacsapás. Egy darabig. A Demokratikus Koalíció kiragasztott matricáit silabizálgattam éppen, hogy telefonáljunk a gonosz Tarlós Istvánnak – ennek az embernek semmi sem drága, tojik rá, hogy a magyar emberek életveszélyben vannak –, és azon merengtem, hogy ezek sem felejtettek el hazudozni, amikor megtorpantunk az Arany János utcánál. Álltunk. Még mindig álltunk. A metróvezető szeretett volna mondani nekünk valamit, de nem sikerült, csak recsegtek a hangszórók, szavát sem értettük. Hívjuk fel a főpolgármestert, kérdezzük meg, hogy mi van! – tréfálkozott egy utas. A többi utas nem kacagott, inkább morgolódott. Majd eltelt pár perc, és az állomáson bemondták, hogy hagyjuk el a szerelvényt. Az állomást is hagyjuk el, lezárják, forgalmi okok miatt a közlekedés szüneteltettetik. A sor végére maradtam. Részint mert nem szeretek tülekedni, ha nem muszáj, részint mert kíváncsi voltam, mennyi ideig tart egy ilyen kiürítés. Percekig tartott. Miért nem indították el mind a három mozgólépcsőt felfelé, fogalmam sincs – felőlem technikai okai is lehettek ennek –, azon ellenben el kellett morfondíroznom, hogy mennyire tört volna ki a frász, ha nálunk van a baj és a füst, és nem a Deák tér tájékán.

Tarlós István azt mondta a héten – nem először és nem is utoljára –, hogy az utasbiztonság javult, gond az üzembiztonsággal van. Jó hír. Azt is mondta, hogy ha felmerül a közvetlen veszély, minden más megfontolást félretéve azonnal leállítják a hármast. Ez is jó hír.

Az viszont rossz hír – nem kicsit, nagyon –, hogy 2016-ban napi-heti rendszerességgel füstölgő szerelvényekről és az elodázhatatlan felújítás körüli – kormányoldalon belüli – politikai csatákról kell hallanunk és olvasnunk. Azaz nem is csak olvasnunk és hallanunk: a napi több százezer utas egyikeként konkrét eseteket is átélhetünk. Tiszta haszon: így saját szemünkkel láthatjuk, saját bőrünkön érezhetjük, hogy ez nem játék.

Márpedig ha nem játék, akkor játszmáknak sem szabadna lenniük.

Innen nézvést az a kérdés szinte mellékes, hogy ki tehet róla. Mindenkinek megvan a maga igazsága és a maga hazugsága. Ha azt mondom, Demszky, azt mondják: de az ő idejében felújították a kettest és felépítették a négyest. Erre is van válasz: a felesleges négyes árából vígan rendbe rakhatták volna a hármast, ki is vihették volna Káposztásmegyerig.

Lehetne emlegetni másokat is, ám a múlt elmúlt, most most van, és a gondok nem fognak megoldódni jókedvükben. Úgyhogy az tényleg nem fontos, hogy milyen hatással lesz a történet akár a parlamenti, akár a fővárosi választásokra. Lesz hatása mindkettőre, végtére ha minden jól megy, 2017 nyarán csak elkezdődnek a munkák, és 2020-ig be sem fejeződnek. Annyi baj legyen, végső soron ugyanis az a fontos, hogy el tudjunk jutni az Árpád hídtól a Népligetig, oda és vissza. Épen, gyorsan, biztonságban, rendszerváltottan.”