Kiskarácsony – Nagy Harácsony

Vajon a HVG tavalyi Nagy Harácsony borítója miatt egy plágiumpert is ugyanúgy megnyerne, ahogy pár napja másodfokon a kormánypárti klerikusokkal szemben sikerült nyernie? Merthogy pont előtte jelent meg egy cikk ezzel a címmel.

Pedig lenne más megoldás. Na, nem a földlabdás „bio” fenyő, aki ritkán éli túl beltéri ünneplésünket, amivel lassú halálra ítéljük. (Egyébként is ezek többnyire éghajlatunktól is idegen özönfajok, melyek kiültetése ökológiailag akkor is felelőtlenség, ha netán túlélik a beltéri kalandot.)

Az örökzöldek kínzása és lemészárlása helyett inkább fogadjunk örökbe egy-egy szép fenyőt a szabadban. Legyen ő a mi karácsonyfánk. 

Ha mi ültettük volna ezeket a szép fákat, együtt a gyerekekkel, akkor vajon kivágnánk? Na ugye, hogy nem... de akkor vajon miért bánunk egész máshogy a mások által ültetett fákkal?  Otthon bárki bármilyen vállalható anyagból (lehetőleg ne műanyagból, please!) készíthet és feldíszíthet egy jelképes fát, ha már ennyire fontosnak tart egy ilyen szimbólumot és a fenyőillat, a fenyőerdő hangulat is megoldható pár kisebb feldíszített gally elhelyezésével, ami miatt nem kell kivágni (megölni) vagy földlabdával deportálni egész fákat. Döntsük el végre, hogy mi fontos nekünk: a természet szépségének jelképes ünneplése vagy annak önző és önkényes elfogyasztása, élő fenyők feláldozásával. Ha mégis inkább az előbbi, akkor jobb megoldás élő fenyőket örökbe fogadni.

Ami engem illet, már három éve van egy ilyen örökbefogadott fenyőfám és ilyenkor mindig elmegyek megnézni, milyen fenségesen szép ott kint a szabadban, saját természetes közegében. Otthont és életteret ad sok madárnak, mókusoknak, bogaraknak. Szebb karácsonyi ajándék ez mint ha kivágnám és meghalna az én hamis komfortérzetem növeléséért – ami egyébként önmagában is káros, a fenyő megölésétől függetlenül! Itt a lényeg: nemcsak és nem is elsősorban külső környezeti kárai miatt igazán káros a karácsonyfázás mai gyakorlata, hanem főként azáltal, hogy egy alapjában helytelen fogyasztói magatartás ünnepének fő jelképe, illetve mágikus „igazolása”, „legitimációja”. (Ha ugyanis az ártatlan gyerekszemeknek mindez varázslat, akkor ugyebár tuti jó dolog a karácsony, akkor rendben van az, hogy az év végén még nagyobbat harapunk ki ebből a bolygóból mint egyébként bármikor. Pedig persze, hogy nincs rendben és minél nagyobb hazugsággal próbáljuk „igazolni” ezt, annál kevésbé van rendben.)

Amúgy az is nyilván valótlan, hogy a gyerekek követelnének meg tőlünk egy ilyen hiteltelen és vállalhatatlan módon ünnepelt Harácsonyt, mert ennek vélhetően pont az ellenkezőjére lennének igazán büszkék: ha szüleik jót és jól tennének, valódi értékeket és harmóniát adnának át nekik. Harmóniát egymással, önmagunkkal és az élettel, a természettel. Olyat, amilyen a betlehemi jászolban (az állatok és a szalma közt) befogadta a bibliai fény fiát, akinek - az írások szerint - már akkor sem volt hely az emberek világában. Ahogy a jelek szerint ma sincs hely ugyanennek a világosságnak a fogyasztói világiasságban, a fenyő-, csillagszóró- és ajándékbálványok világában. Ahol a látszat valahogy mindig testhosszal megelőzi a lényeget. Miközben sokan mondogatják, hogy persze nem így kéne, meg fontosabb lenne a bensőséges, békés, szeretetteljes idő és azt kéne adni vásárolt ajándékok helyett – mondják, mondogatják, de mégsem teszik. Vagy nem úgy, ahogy mondják. Pedig egy ilyen ünnep éppen a harmonizáció, a harmóniához való visszatalálás fő alkalma   lenne.

Hogy a külső-belső harmónia mégis mit jelent ilyenkor karácsonykor, az nem lehetne kérdés. Szinte bárki fel tudná mondani a leckét, mégsem sikerül megvalósítani csak nagyon keveseknek: drágán, sok pénz és még több idegesség árán vásárolt ajándékok helyett valami igazit kéne adni, amit saját magunk készítünk el szeretteinknek. Vagyis magunkat kéne adni. Egymásra szánt időt a mindent és mindenkit lealacsonyító tömeges ajándék-hajtóvadászat helyett, ami ilyenkor gyakorlatilag minden időnket elrabolja. A kötelező, fix alkalomhoz kötött ajándékozás éppen az odaadás, az ajándékozás lényegét veszi el, sőt: már elvében tagadja. Igazán adni csak spontán és személyesen lehet. (A születésnapi ajándékozás ugyan személyesebbnek tűnik, de kötelező jellege annak is elveszi a spontán lényegét.) Aligha véletlen, hogy évezredeken át sosem volt szokás ilyen ajándékozás, csak a modern túltermeléssel és fogyitársadalommal jelent meg minden ilyen típusú ajándékvásárlási szokás, illetve láz. 

A pazarul és pazarlón kivilágított nagyvárosokban már az ünnep kozmikus háttere és lényege, a fény visszatérésének ünnepe is elhalványul a fogyasztás káprázatában. A kiskarácsony – nagykarácsony dalocska szövege is mutatja, hogy a régi karácsonyok középpontjában álló betlehemezést már inkább csak formálisan idézi ez a nagyon késői, modern változat és a lényeg itt már az ajándékozás és a fogyasztás: „hadd egyem meg melegébe”. Mivel az első karácsonyfák a XIX. század második felében jelentek meg először az arisztokrata otthonokban is, ez a dalocska és sok más hasonló szokás valójában modern, XX. századi dolog, aminek korábban semmilyen hagyománya nem volt és nemcsak formailag, de főként tartalmilag, mert egy modern, túlfogyasztói társadalom életérzése és természettől elidegenedő világa került az ünnep középpontjába. A paraszti otthonokban, a paraszti világban értelmezhetetlen ufó lett volna egy feldíszített karácsonyfa, elektromos égőkkel. Ma is csak azért és úgy kerülhetett oda, mert még a föld közelében élő falusiak is teljesen elidegenedtek a földtől, a természettől – traktoron és autóban ülve, a tévén természetfilmeket nézve már nincs vele közvetlen,személyes kapcsolatuk. Saját kertjükben falun is sokan füvet nyírnak és dísznövényeket ültetnek, a terményeket meg multiboltban veszik.

Egyébként a XX. századig a városi lét is csak nagyon kevés nagyvárosban szakadt el némileg a földtől. Még Párizs közepén is a XX. század második feléig megmaradt az a különös, középkori hagyományokat őrző piactér, amit Zola Párizs gyomraként írt le és ami által a föld, a falu mindig ott volt a legmodernebb világváros közepén!

Csak akkor terjedhettek el a mai karácsonyi és karácsonyfa-állítási szokások, amikor az emberek végleg elidegenedtek a természettől, falun és városban egyaránt, hiszen pont ezért jelent meg náluk az igény, hogy legalább ilyenkor becsempésszék a téli fenyőerdők illatát és hangulatát otthonukba. 

Ami a fákat illeti, őket inkább hagyjuk ott élni, ahol igazán szépek és ahol jó nekik. Kint a szabadban. Az igazi ünnep az, ha minden a helyére kerül. Az igazi ajándék pedig az élet és az, hogy talán újra visszatér a hanyatlani látszó világosság a világba. Nem azért, mert mi emberek ilyen jó fejek vagyunk és „megóvjuk a világot”, hanem mert ő óv meg minket még magunktól is. A kereszténység szerint pont ezt jelentené alkalmasint a karácsony, mint a világ világosságának születése, illetve újjászületése. Na de, valljuk be, az egy merőben más sztori, mint a mi karácsonyunk. Bár pont ennek ellenkezőjét szoktuk tenni karácsony címén, legalább ilyenkor, a leghosszabb, legsötétebb éjben elismerhetnénk. Ott kezdődne a legszebb külső-belső felszabadulás, az igazi ünnep. Ha valaki kíváncsi rá, hogyan jön vissza a világosság a világba, jöjjön ki a mátrixból, zárjon el minden képernyőt, engedjen el minden karácsonnyal kapcsolatos rögeszmét és menjen ki a szabadba, a természetbe. Ott látni fogja, hogy a világba valóban visszajön ilyenkor a világosság, még a mi karácsonyunk ellenére is. Ez itt az igazi ünnep, nem az emberek kamukarácsonya – és ez valóban mindenkié, minden földön élő lényé. A jászolban és kint az életben maradt fenyőerdőkban ma is az állatok és fák közt, a természetben születik újjá a világ világossága.