Ki a kedvenc merénylőd?

„Jóllehet, nem túl korszellem-konform, de van egy személyes kedvenc merénylőm: Klaus Schenk von Stauffenberg. Ő irányította az 1944. július 20-án végrehajtott, végül kudarcot vallott merényletet és puccskísérletet Adolf Hitler ellen. De vajon milyen alapon lehet tisztelni egy merénylőt? Ezen az alapon lehet egy trónörökös gyilkosának, vagy egy RAF-tagnak is szobrot emelni? Hiszen minden merénylő, terrorista azt állítja magáról, hogy a szabadságért küzd.

Ebből is látszik, hogy keveset mondunk a politikáról, mi több, az életről, ha arra a nyelvre akarjuk lefordítani, hogy az erőszak rossz, a béke jó – vagy fordítva. Bármilyen aktus csak a konkrét szituációban válik értelmezhetővé, és ezzel épphogy nem tesszük relatívvá ezek értelmét. (Mint a halálbüntetés-vitában, a Hitler elleni merénylet esetében is mondhatnák a morál tam-tam játékosai: ne ölj!)

Stauffenbergnek egyszerre számos motivációja volt. Volt is olyan kritika, amely azt vetette tisztelői szemére, hogy a gróf mégiscsak egy autoriter katonatiszt volt, és nem a progresszív demokráciáért küzdött. Színigaz. (És ha kicsit gonoszak szeretnénk lenni – és miért ne lennénk? – megemlíthetnénk azon korabeli nagyon progresszív demokratákat, akik a Vichy-rezsimben kollaboráltak a nácikkal.) Ugyanakkor mégiscsak ő volt az, aki képes volt cselekedni. Stauffenberg egyrészt úgy gondolta, Hitler romba dönti Németországot és egész Európát. Volt tehát egy hazafias indíttatása: meg akarta óvni attól Németországot, hogy megalázó békét kényszerítsenek rá a szövetségesek. Abban reménykedett, hogy hamarabb tudnak békét kötni, valamint kedvezőbb feltételeket tudnak kialkudni, ha megszabadulnak Hitlertől (valamint az SS-től és a Gestapotól). Az SS kegyetlenkedéseit gyűlölte, ahogy a nemzetiszocialista háborús-és államgépezetet is, de messze nem volt pacifista, sem demokrata. A »régi Németország« képviselője volt.”