Tíz éve siklott ki végletesen a magyar nemzetpolitika

„Tíz évvel ezelőtt, 2004. december 5-én a magyar politikai elit urnákhoz hívta a magyar polgárokat, hogy döntsenek: szeretnék-e, ha az Országgyűlés könnyített honosítási lehetőséget adna a határon túli magyaroknak. 2014 felől olvasva a kettős állampolgársági népszavazásként elhíresült esemény akkor még beláthatatlan módon járult hozzá a politikai közösség szövetének szétbontásához, és egyúttal szörnyen előnytelen kényszerpályára állította a határon túli magyarok és a budapesti elitek viszonyát. (...)

A tények ismertek: a Gyurcsány Ferenc vezette Magyar Szocialista Párt gusztustalan kampánya, a határon túli mély kiábrándultság, és a téma Fidesz általi gátlástalan kisajátítása. Ismerős az a nacionalista spirál is, amely az esemény nyomán szabadult el, és az az itt kezdődött, végtelenül sajnálatos folyamat, amelynek eredményeként a kárpát-medencei magyar kisebbségek érdekeinek képviselete hosszú időre szétválaszthatatlanul összefonódott a Fidesszel és annak identitásával.

A felelősöket is ismerjük, van belőlük bőven: elborult szélsőségesek, gátlástalanul 23 millió románozó szocik és egy legitim politikai keresletre rátelepedő Fidesz, amely ettől a ponttól nem is a kereslet kielégítésén, hanem annak fokozásán dolgozott. A határon túli magyarok kérdése végérvényesen sarokkövévé vált a magyar jobboldal belső identitásépítésének, és hasznos eszközként szolgált a politikai ellenfelek létjogosultságának megkérdőjelezéséhez is. A népszavazással teljes értékűvé vált a narratíva, mely szerint a politikai ellenfelek nem egy váltógazdaságon belüli legitim vetélytársak, hanem megsemmisítésre érdemes nemzetárulók. A határon túli magyarok politikai közösségbe való bevonását a Fidesz arra használta, hogy a határon belüliek egy jelentős szegmensét kizárja ugyanebből a politikai közösségből. És lássuk be, ehhez minden muníciót meg is kaptak a vetélytársaktól.

A dolog sikeréhez persze az is hozzájárult, hogy a globalizáció terjedése, a fogyasztási szokások és kommunikáció radikális átalakulása lehetőséget adott a kelet-európai terek gyökeres átalakítására. A közel és a távol koordinátáinak megváltozásával a térség politikai és kulturális elitjei alkalmat kaptak arra, hogy teljesen új közösségeket hozzanak létre, új identitásokat és világértelmezéseket körvonalazzanak. És ebben bizony a régió jobboldali szereplői sokkal innovatívabbnak bizonyultak. A Kárpát-medencében létrejött egy Budapest-központú hálózati infrastruktúra, egy közös magyar virtuális tér, amelyet – részben a népszavazás miatt – csak a Fidesz volt képes belakni. Nem teljesen, de dominánsan.

A határokon átívelő magyar nemzet ma, a politikai diskurzusokon túlmenően, egy ténykérdés. És nem azért, mert időközben tényleg létrejött a kettős állampolgárság intézménye, hanem mert kialakult egy viszonylag egységes kulturális tér, egységes politikai beszédmódok, időbeli szimultaneitás és térbeli közelség.”