„Nem tekint magára »konzervatívként«?
Ez a liberális/konzervatív dolog, úgy gondolom, romboló az Egyház küldetésére és életére nézve. Sokszor elmondtam ezt nyilvánosan is. Felkapsz egy definíciót, ami a semmiből jön, amennyire meg tudjuk állapítani, ami egy modern különbségtétel, és az Egyház életének mércéjévé teszed. Ez azért van, mert lusták vagyunk. Ráaggatunk egy címkét az emberekre, ami megment minket a gondolkodástól.
Úgy találom, hogy nem vagyunk önkritikusak, mint az emberek a saját gondolkodásunkkal kapcsolatban. Kritizáljuk a tekintélyt, mert erre vagyunk nevelve. Erről szól a liberális/konzervatív dolog… a konzervatívok adnak egy esélyt a tekintélynek, a liberálisok nem. De mindkettőjük a tekintéllyel foglalkozik. És mi van az igazsággal? Számunkra a fogalompár, ami számít, az igaz/hamis. Elutasítom az életünk jellegének ezt a az egész liberális/konzervatív torzulását. Ha csak erre koncentrálsz, amint a sajtó teszi, mivel képtelen a saját fogalmaival beszélni a hitről, akkor valamiképp elárulod a hivatásodat, mint püspök és pap. (…)
Beszéljünk Ferenc pápáról. Nemrégen a tapasztalt olasz szerző, Sandro Magister azt mondta, hogy az amerikai püspökök »kényelmetlenül érzik magukat« Ferenc pápa miatt, és arra célzott, hogy az ő pápasága alatt az amerikai püspököknek inkább a hagyomány védelmezőinek kell lenniük, mint a Vatikánénak. Mit gondol erről?
Remélem, téved! Nem azért, mert nem bíznék az amerikai püspökökben, hiszen bízom bennük, de ez elég erős kijelentés a pápáról és a Vatikánról.
Aggódik amiatt, hogy teljesen elszakadunk a hagyománytól?
Nem hinném, hogy teljesen elszakadunk a hagyománytól. A pápa azt mondta, hogy minden kérdést fel kell tenni, és fel is lett téve, szóval megkapta, amit akart, és most válogathat. Ő maga azt mondta, hogy a pápáé az egység karizmája, és nagyon jól tudja, hogy ez az egység Krisztus körül van, nem pedig körülötte. Így aztán a hagyomány, ami Krisztusban egyesít minket, norma kell, hogy legyen. Hogy ő miként magyarázza azt, és hogy valaki más miként magyarázná, az már az a pont, amikor a kormányzást alakító beszélgetésbe bonyolódsz.
Tudom, hogy néhányan miért nyugtalanok. Úgy tűnik, mintha megkérdőjelezne bizonyos tanításokat. De amikor újra átgondolod, főleg ha figyelsz a homíliáira, rá fogsz jönni, hogy nem így van. Gyakran, amikor ilyeneket mond, lelkipásztori kontextusba helyezi a szavait. Talán a szimpátiáját olyan módon fejezi ki, hogy sokan elgondolkodnak, vajon hű-e a tanításhoz. De nincs okom, hogy kételkedjem ebben.
Az októberi püspöki szinódusig, a pontatlanul »konzervatív«-nak nevezett tábor népe kétséggel jutalmazta volna Ferencet. Így utólag kevésbé tűnik így, minthogy most mintha többen kritikusabban tekintenének a pápára. Ön is így érzi?
Talán ez igaz. A kérdés fennáll, hogy vajon ő maga miért nem tisztázta ezeket a dolgokat? Miért szükséges, hogy az védelmezők viseljék a terhét annak, hogy a legjobbat hozzák ki a dolgokból? Nem figyelt fel néhány kijelentésének és akár néhány lépésének a következményeire? Nem észlelte a hatásukat? Talán nem. Nem tudom, hogy egyáltalán tudatában van-e egyes kijelentéseinek és tetteinek a következményeivel, és ez vet fel kételyeket egyesekben.
Ez azon dolgok egyike, amit meg szeretnék tőle kérdezni, ha valaha még eljutok oda. Észrevette, hogy mi történt, csak annak a kijelentésnek a következményeként, hogy »ki vagyok én, hogy megítéljem«? Hogy ezt mire használták és hogy éltek vele vissza? Igencsak visszaéltek vele, mert ő olyasvalakiről beszélt, aki már kegyelmet kért és feloldozást kapott, és jól ismeri őt. Ez teljesen más, mint olyasvalakiről beszélni, aki elfogadást vár, semmint megbocsátást kér. Szóval folyamatosan visszaélnek a kijelentésével.
Ráadásul ez olyan várakozásokat teremtett, amelyeket nem tud kielégíteni. Ez az, ami aggaszt engem. Ez bizonyos pillanatban azok az emberek, akik a saját, egyházi változásokkal kapcsolatos forgatókönyvük szereplőjeként festették le őt, rá fognak jönni, hogy nem erről van szó. Ő nem ebben az irányba tart. És akkor talán nem pusztán kiábrándulnak belőle, de akár olyan ellenzéke is támadhat, ami veszélyes lehet a tanítóhivatala hatékonyságát tekintve. (…)
Két dolgot is említett, amit meg szeretne kérdezni a pápától. Úgy hallatszik számomra mindez, mintha igencsak szeretne találkozni vele.
Szeretnék. Mindenekelőtt, nem ismertem ő igazán jól, mielőtt megválasztották. A brazil püspökökön keresztül ismerem, akik jól ismerik őt, és tőlük sok mindent kérdeztem. A konklávé óta nem volt lehetőségem elutazni egyetlenegy találkozóra vagy konzisztóriumra sem, mert kezelés alatt voltam, és nem engedték, hogy utazzak. Azóta nem láttam, hogy megválasztották.
Csak szeretnék beszélgetni vele. Most ez kevésbé fontos, mivel már nem vagyok kormányzói pozícióban, de azt várják tőled ilyen helyzetben, hogy Péter utódával egységben kormányozz, így fontos, hogy ismerjük egymás gondolatait és értsük egymást. Nyilvánvalóan, úgy gondolom, hogy nagyon különféle emberek vagyunk. Mindig természetes szimpátiát éreztem Wojtyła bíboros felé, II. János Pál irányába… egy nagyon mély szimpátiát, legalábbis az én oldalamról. Megvolt a képessége, hogy emberek ezrei így érezzenek iránta. Ratzinger bíborossal megvolt köztünk a három lépés távolság, de mélyen tiszteljük egymást. Ferenc pápát nem ismerem elég jól. Feltétlenül tisztelem, mint pápát, de még nem teljesen értem, hogy mit miért csinál.
Joseph Kurtz bíboros nemrég arról írt, találkozott a pápával és Ferenc az ön egészségéről érdeklődött.
Ez mélyen megérintett. Mint mondtam, nem volt még lehetőségem beszélni vele, és nem tudtam, hogy tisztában van az állapotommal. Egyébként ez a nagy kérdés, nem? Hogy ki a pápa tanácsadója? Még nem kérdeztem meg tőle… ez egy másik dolog, amit megkérdeznék tőle, ha lehetőségem lenne rá.”