„Én még nem éltem a trianoni döntés napján, szüleim gyermekként, nagyapám katonaviselt férfiként szenvedte meg a gyalázatot. A jó Öreg tanító volt, így tartalékos tisztként rukkolt be a császári és királyi 25. gyalogezredhez Losoncra (nem Lucenecre!). Az olasz frontra került, ahol századosként bizonyította palóc hazaszerete-tét, kitüntetésekkel tért haza.
Ahogy mondogatta: ezzel teljesítette kötelességét. Gyermekként igazán különösnek találtam, hogy a nyár egy-egy napján mindig – később jöttem rá, ez június negyedike volt – feketébe öltözött. Azon a napon sohasem játszott velünk, furcsa, idegen érzés volt számomra, hogy szeretetét aznap nem éreztük – ezért is maradt meg emlékezetemben.
Később felcseperedtem, s ő egyre hosszabban, részletesebben mesélt arról, hogy valahol a messzi Franciaországban, Párizs mellett van egy palota, amelynek Trianon a neve, s ott szaggatták szét a magyar hazát. Becstelenségnek tartotta, hogy szülőfalunk, Gömörpanyit tiszta magyarságát (ahogy akkoriban mondták) a cselákoknak adták, nem nyugodott bele ebbe sohasem. Bár júniusban nem volt tanítás, ő valahogy mindig úgy intézte, hogy mezítlábas pajtásaim bejöjjenek az iskolaudvarra, ott a hazáról, a katonákról, történelmünk dicső napjairól beszélt nekünk. Tanító volt, mint már írtam, Eperjesen szerezte oklevelét, ezért aztán szabad idejében is tanított és nevelt.”